– Az elmúlt hetekben ismét komoly érdeklődés övezte az székelyföldi autonómia kérdését. Mit jelentene ez a lehetőség az erdélyi magyarok számára?
– Mi, az egyházban élők tudjuk, hogy az autonómia kérdése valójában magáról a létezésről szól. Ha az egyház nem rendelkezik a tanításban és saját fenntartásában önálló törvényekkel, forrásokkal és lehetőségekkel, akkor beolvad és megszűnik. Ezért mi teljes mértékben támogatjuk olyan közösségek létrejöttét, amelyek önrendelkezőek, és meg tudják határozni, mi a jó számukra. Ez nem azt jelenti, hogy „nincs ajtó a váron”, de a megmaradáshoz szükség van bizonyos mértékű elkülönülésre és önértelmezésre, különben könnyű teljesen eltűnni ebben a globális világban. Nekünk, magyaroknak erre különösen nagy szükségünk van.
– A jelenlegi politikai elit egyelőre nem kezdeményez párbeszédet ezzel kapcsolatban. Hogyan érintette az itt élőket Mihai Tudose zászlóhasználattal kapcsolatos kijelentése?
– Megszoktuk már, hogy a politikusok néha megdöbbentő kijelentéseket tesznek, és hogy szeretnek nagyot mondani – azonban ezeknek következményei vannak. A gyulafehérvári döntés századik évfordulójának évében különösen felfokozott a hangulat: a román állam szeretné kikényszeríteni az ünneplést, azonban az ilyesfajta bárdolatlan elszólások ellehetetlenítik a közeledést és az együttgondolkodást. A legfájóbb talán az, hogy a román politikai pártok nem határolódtak el azonnal a történtektől, mert az ilyen hallgatás hosszú távon mérgezi a közösség életét. Úgy tűnik, rövid távon nincs következményük, de emiatt az erdélyi magyar kisebbség úgy érzi, semmi sem változott az elmúlt száz évben, és ettől csak nő az egymás közötti szakadék.
– Az ilyen helyzetekben nehéz nyugodtan reagálni, keresztyénségünk mégis arra kötelez, hogy józanok maradjunk. Mit tehetünk?
– Nem szeretnék azzal válaszolni, hogy tartsuk oda másik orcánkat is, de az ige alázatra int. Tudjuk, hogy a beszéd sokszor bánt és öl, de vannak olyan helyzetek, amikor nem kell felvennünk a kesztyűt. Inkább meg kell engednünk magunknak az elcsendesedést, mert így megláthatjuk, hogy olykor a támadás határozottá tesz, és abban erősít meg, hogy jó úton járunk. Azt a fát szokták dobálni, mely gyümölcsöt terem – amelyiken nincs gyümölcs, sose dobják meg kővel. Észre kell vennünk, hogy még az ilyen nyilatkozatok is képesek erősíteni összetartozásunkat.
– Ebben a hangulatban elképzelhető, hogy a román parlament valóban foglalkozik az Erdélyen élő szász és magyar protestánsok felterjesztésével, és az 1568-as tordai országgyűlés vallásbékéről szóló dokumentumát kiemelt nemzeti jelentőségűnek, január 13-át pedig a vallásbéke napjának nyilvánítja?
– Őszintén reménykedem benne, hogy ez megtörténhet, a döntés attól függ, a román kormánypártok megértik-e az egyedülálló vallásbéke jelentőségét. Egy ilyen, a mai Románia területén történt, közel fél évezredes esemény számukra is sokat jelenthet. Ha fel tudják fedezni ebben a maguk hasznát, könnyen az ügy mögé állnak, ahogy például Mátyás királyt is elismerik. Sok mindent átéltünk az elmúlt századokban, mi ezeket mindig büszkén vállaljuk, de ez nem jelenti, hogy bárkit ki akarnánk szorítani az örökségből. Hiszen miért ne lehetne az övék is? Miért ne lehetne közös a kincs?
– Hogyan hívják fel az erdélyi magyarok a figyelmet ezekre a közös kincsekre a gyulafehérvári döntés centenáriumi évében?
– A Romániai Magyar Demokrata Szövetség meghirdette Ezer év Erdélyben, száz év Romániában elnevezésű programját, mely bemutatja ezeréves múltunk értékeit. Magyarként szeretnénk emlékeztetni rá mindenkit, hogy az elmúlt száz év alatt is éltünk, dolgoztunk, cselekedtünk. A magyar nép lakta területeken komoly vívmányokat értünk el az elmúlt évezredben, büszkék vagyunk rá, hogy bizonyos értékeket – mint a tordai vallásbéke – a magyar közösség „izzadt ki”, de ezek ugyanakkora értéket képviselhetnek és örökséggé válhatnak mások számára is.
– Ilyen körülmények között miként érdemes a békés együttélés lehetőségét képviselni?
– Amit mi itt, Erdélyben folyamatosan hangsúlyozunk, az az „is” és egyáltalán nem a „csak”. Senkit sem akarunk kihagyni, Erdély mindenkinek a hazája, aki e földön születik. Nem mondhatjuk és nem is kívánjuk azt mondani, hogy bárkinek el kell innen mennie, itt valóban békében élhetnek együtt a különböző nemzetek. Azonban ehhez el kellene ismerni a nyelvi jogokat – erre szolgálna megoldással egy esetleges autonómia. Csakhogy amikor a hatalom azt mondja, hogy Székelyföld nem létezik, akkor az itt élők létét, a mi létünket kérdőjelezik meg, és azt üzenik nekünk: semmik vagytok. Ez konfliktushelyzetet teremt, amiben meg kell találnunk a legjobb megoldást. De hiszem, hogy – miként eddig is – Isten kegyelméből éljük az életünket, miközben keményen harcolunk az igazságért.
Farkas Zsuzsanna