A napokban történt velem, hogy egy kis imádkozáshoz való csendet kerestem: hálószobánk ajtaját becsuktam, igyekeztem elcsendesedni, mert annyira kevés idő van erre. Éppen ezt a bibliai mondatot olvastam, amikor nagyfiunk kopogtatott az ajtón. Sose szoktunk zörgetni egyébként, de mintha tudta volna, hogy most ezt olvasom, sejtve, hogy zavar, valami leckeüggyel bekopogott. Csak mosolyogni tudtam, és persze segítettem... Zörgetett, és megnyílt az ajtó.
Persze, az ember megkönyörül a gyerekén vagy bárkin, aki segítséget kér. Csakhogy mostanában az egész életünk ilyen zörgetésekkel van tele. Zörög a postaláda, zörögnek a számítógépen is a levelek, zörögnek a számlák, az adó, az igazolványok, a hivatalok, nincs vége a sornak. Másból sem áll az ember élete, mint hogy végre megnyugodna egy kicsit, és akkor valami történik. Valaki valamit kér, mert a világ erőszakos. Pontosan úgy, mint Jézus példázatában az az ember, aki felkelti a szomszédját, és nem hagy neki békét, kenyeret kér a barátainak.
Arra jöttem rá, hogy Jézus pontosan az ellenkezőjét kéri annak, ami velünk történik. Tudok-e olyan erőszakosan imádkozni, könyörögni Istennél, ahogyan manapság mindenki zörget nálam? Mintha egy homokóraszerű szerkezetbe szeretné Isten belepotyogtatni életünk magjait. Ezerfelől jönnek a dolgok. Mindenütt csak a tennivaló. De ezeket összegyűjthetjük, mint valami edénybe vagy tölcsérbe, és átengedhetjük egyetlen ponton, hogy azután szétoszolva mindenhova eljusson, szinte kicsorogjon imánk a világba. De ez csak akkor lehetséges, akkor lesz eszköz az ima, ha tényleg össze tudjuk szedni szétszóródott világunk minden darabját egybe. Jézus, amikor imádkozni tanít, mindig az egységre, az egyetlen Atyára, neki az egyetlen akaratára, az egyetlen szükséges dologra hívja fel a figyelmet. Azt szeretné, ha abból a világból, ahol össze-vissza nézelődünk, ahol megöl minket a kíváncsiság, összerendeződnénk, és csak Őt keresnénk. Ez a zörgető keresés, ez az, ami biztosan megtaláláshoz vezet.
Fekete Ágnes