Ötven kilométerről akár kétnapos kimenővel is megéri hazautazni a haverokhoz meg a csajokhoz. Jó, nyilván a családhoz is, egy kicsikét. Innen viszont hat óra az út, ha éppen nem késik kilencven percet, úgyhogy egyhamar nem fog otthoni levegőt szívni. Amíg le nem teszik az esküt 25-én, a hadsereg napján, egyáltalán nem hagyhatják el a kaszárnyát, ezt az első percekben közölték velük. Aztán novemberben következik a párt kongresszusa, ahol, mint sokan suttogják, bármi megtörténhet, még az is, tehát egy újabb hónapig biztosan bent kell maradniuk. Talán majd karácsonykor?...
Sokat ült az emeleti ágyon, és figyelt. A háló két nagy szobából állt. Az egyikben verődtek össze a bozgorok. Mintha ezer éve ismernék egymást. A magyarok meg a néhány német. Meg, és ezt végképp nem értette, az erdélyi román fiúk. Nem fért a fejébe, hogy viselik el, hogy körülöttük mindegyre olyan nyelven beszéljenek, amit nem értenek. Mert mi van, ha éppen őket szidják? Vagy lehet, hogy tudnak magyarul és németül? Vagy csak egyszerűen megszokták, és nem érdekli őket? Talán magukat románnak kiadó magyarok? Gyakran nem érti elsőre, hogy mit mondanak, annyira másképp ejtik a szavakat. Félvérek lennének? Mi ez az egész? És miért osztották őt velük egy szakaszba?
Második napon már gyűlölte a sereget. Hajnalban kelni, még elmegy. Harminc másodperc alatt felöltözni viszont nem jó. Legfeljebb öt perc a hatvanszemélyes mosdóban, ahol csak hideg víz folyik a csapokból – kifejezetten rossz. Főleg, hogy állítólag mindennap borotválkozni kell. A magyar srácok jó része bajuszt visel – nekik jól áll… Reggelente egy perc jut fejenként a pottyantós budiban – nagyszerű. S ki tudja, mekkora faszságok derülnek majd még ki.
Harmadik nap reggelén kiosztották a parolikat és a sapkarózsát. A színes lapkákat mindenkinek saját kezűleg kellett felvarrnia gallérjára. Mircea dúlt-fúlt mérgében: ő nem lány, nem tartottak neki kézimunkaórát soha – az iskolában megtanították fúrni, fűrészelni, kalapálni, na de varrni? Aztán mégis rávette magát, mert a nyakukra rendelt tizedes udvariasan felvilágosította: vagy felvarrja magának, vagy felvarratja mással a zubbonyára, vagy az áristomban fog éjt nappallá téve megtanulni varrni. Összevissza lyukasztotta az ujjait, s a paroli is úgy mutatott a zubbonyon, mintha odaszarták volna, de végül csak sikerült.
Délután barátkozni próbált a srácokkal, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A városából voltak vagy húszan, ám ők mind iskolatársak voltak korábban, meglehetősen zárt társaság, amelybe bárhogy próbálkozott, nem tudott bejutni. Ezért inkább a kaszárnya épületeit nézegette, de ez sem nyugtatta meg zavart lelkét. Ott volt például az udvaron álló templom. Nem olyan, amilyennek lennie kellene. Nincs benne semmi gömbölyű, csupa szögletesség. És látszik, hogy jó ideje nem használja senki: ablakai bedeszkázva, fedele beszakadva, a vakolat pereg a falairól. Minek templom egy kaszárnyába, főleg ilyen, amelyet a régi elnyomók építettek? Le kellene bontani. Le kell bontani.
A bizonyosság azonban este érte el. Annak a bizonyossága, hogy itt valamivel több történik, mint amiről a „nagyok”, az idősebb rokonok és barátok meséltek. Hogy a valóság tulajdonképpen olyan, mint valami elmebaj. A katonák – sokan voltak az alakulatban: egy ezredben – felsorakoztak négyszögbe a kaszárnya udvarán. Szinte egy időben azzal, hogy ők, az újoncok első alkalommal a helyükre álltak – az első két napban nem kellett részt venniük az esti rituáléban –, a kapun énekelve bemasírozott egy adag, vagyis egy oszlop civil. Kockás zakót, fura felöltőt, svájcisapkát, némelyek csokornyakkendőt viseltek. Mircea nem tudta elképzelni, honnan szedték elő ezeket a figurákat, hol lehet az országnak az az eldugott, az időben megfeneklett része, ahol efféle csiricsáré göncökben élik világukat az emberek. Nézett jobbra-balra, de társai arcán nem mutatkoztak a meglepettség jelei. Vajon mit tudhatnak, amit ő nem? Egyáltalán feltűnt-e nekik ez a rendellenesség? De mire bárkitől is választ vagy akár csak véleményt kérhetett volna, ugyanazon az útvonalon, ahol előbb a csiricsárék, bevonult egy nagy csapat kék egyenruhás ember. Nicsak, ezek ejtőernyősök? – kérdezte önmagától Mircea, de amikor a kékruhások az árnyékos fasorból a jobban megvilágított placcra léptek, elhűlt benne a vér: az ejtőernyősöknek hitt fiúk lapított tetejű, német típusú sisakot viseltek, sokuknak pedig vaskereszt fityegett a nyakán. Mircea félrenézett, pár másodpercre becsukta a szemét, majd hirtelen visszafordulva kinyitotta. Ugyanazt látta: egy-, két-, három-, hatszakasznyi második világháborús német ejtőernyős katonát. – Édes Istenem, hova az ördögbe kerültem? – tűnődött némán, de semmilyen felsőbb hatalom nem válaszolt. Nem bírta megállni, odaszólt a háta mögött sutyorgó srácokhoz: – Szerintetek is németek ezek? – Hát persze – válaszolták igen nagy természetességgel. – És vajon mi a fenét keresnek itt? – firtatta Mircea. – Nem tudom, talán kérdezd meg őket – mutatott egyikük a cigijével az ellenkező irányba. Mircea kétszázadnyi pufajkás, vörös csillaggal ékesített sisakú katonát fedezett fel ott. A kaszárnya udvarán, 1989. október 6-án egymással szemben állt a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg.
Október 12.
– Holnap délelőtt pedig gázálarccal fogunk futni öt nagy kört az udvaron! – jelentette be meglehetősen kajánul a főtörzs, s azzal kiment az épületből.
Amint becsukta maga után az ajtót, a srácok megrohanták a fegyverszekrényeket. Naná: ki kell szerelni a szelepet a maszkból, ha nem akarják kiköpni a tüdejüket. Nem nagy ügy, fél perc alatt ki lehet műteni a gumimembránt, és el lehet tenni rosszabb időkre – így alig lesz nehezebb a légzés, mint álarc nélkül.
Amikor a vérmesebb fiúk befejezték a lökdösődést a szekrényeknél, Jovan is odasétált – pedig félretolhatta volna legtöbbjüket: talán magas, szlávosan mackós alkata, talán szigorú tekintete miatt eddig senki nem kötött belé, még a tisztesek is visszafogottabb hangon szóltak hozzá. Kihalászta az álarctáskáját, majd, mint mindenki más, felküzdötte magát az ágyára, és kivette a mackófejet a vékony viaszos vászonból varrt tasakból. Még sosem járt a kezében hasonló szörnyűség, ezért először is alaposan átnézte, vajon miből is rakták össze a rondaságot. Tulajdonképpen egyszerű szerkezetnek tűnt. Figyelte, hogy a szomszédjai mit csinálnak a sajátjukkal. Persze nem sok gázálarcszakértő volt köztük, néhányan megjátszották a hozzáértőt, a többiek meg majmolták őket.
– Van gjufád? – kérdezte a szomszédos ágyat birtokló srác.
– Van – nyújtotta oda a skatulyát Jovan.
– Csják égy szjál kjéll. Mjutatok valjámit – tette hozzá a szomszéd. Erős moldvai akcentusa miatt Jovan eléggé nehezen értette a szavait. – A bátyjám magjarázta el, ő végyivédélmis volt.
– Tényleg?
– Igen. Figyelj jól.
Tényleg tudta, miről beszél. Jovan hamarosan olyan fogalmakkal ismerkedett meg, mint álarctest, kilégzőszelep, szénszűrő, rögzítőpánt. Érdekesnek találta, hogy az álarcban van egy belső maszk is: ha a lencsék valamiért összetörnek, és a gáz bejut az álarcba, a viselője legfeljebb megvakul, de nem fullad meg. Nem mintha vak hadifogolynak lenni sokkal jobb alternatíva volna…
– Nem szabad kivenni a szelepet, mert bármikor szükség lehet rá. Csak a két fél gyufaszálat kell behelyezni a membrán mögé, így, ni – mutatta a sajátján. – Vedd csak fel az álarcod. Vedd fel!
Jovan fejére húzta az erős gumiszagot árasztó borzalmat.
– Lélegezz!
Nagyon nehezen ment.
– Na, most vedd le, vedd ki a gumit, és próbáld meg úgy.
A gumihártya nélkül persze úgy lélegzett, mintha nem is lenne a fején a maszk. Harmadszorra már a gyufadarabokkal kiegészített állapotában vette magára. Egészen kényelmesen jött-ment a levegő.
Másnap tényleg lefutották a köröket. Nem volt épp könnyű, de túl megerőltető sem; Jovannak még arra is volt energiája közben, hogy kiszámolja a távot. Ha egy kör kétszázötven futólépés, akkor öt kör ezerkétszáz-ötven, s mivel egy lépés nagyjából nyolcvan centi, körülbelül egy kilométernyit kellett szaladniuk gázálarcban. Ám jóformán még ki sem fújták magukat, amikor a főtörzs vigyorogva közölte velük:
– Figyelem, balfaszok! Láttam, remekül éreztétek magatokat, olyan ütemben szaladtatok, amilyenre Superman sem képes gázálarcban. Ez csak azt jelentheti, hogy megbuheráltátok a maszkokat. Kár, mert van a gyakorlatnak egy második része is. Sorakozó!
A kantin mögötti területre valakik egy nagy sátrat húztak fel. Odaérkeztükkor épp egy másik század támolygott ki onnan öklendezve a két vegyvédelmis tiszt nevetgélése közepette. Az egyik tiszt a főtörzshöz ment.
– Ezek az előfelvételisek?
– Igen, alezredes elvtárs.
– Akkor mondhatok nekik bővített mondatokat is, mert megértik?
– Egy próbálkozást megér, alezredes elvtárs.
– Figyelem, katonák! Látjátok ezeket a fiolákat? – mutatott fel két óriásampullát. – Mustárgázutánzat. Nem hólyagosodik fel tőle a bőrötök, és tüdőödémátok sem lesz, mint a valóditól lenne, csak éppen úgy fogja facsarni az orrotokat, és úgy fogtok könnyezni, mintha beleestetek volna egy kád frissen reszelt tormába. Kivéve azokat, akik nem baszták szét az álarcukat – röhögött, majd rögvest hozzátette: – Tessék befáradni!
A fiúk persze haboztak. Voltak páran, akik már a futás után helyrehozták az álarcukat, volt, aki hirtelen vécére kérezkedett, hogy ott építse vissza a helyére a membránt. Valer, a moldvai pedig megbökte Jovant:
– Nagyon figyelj, elmondom, mit kell tenned. Belégzéskor eltakarod a kezeddel a szelepet, így csak a szűrőn keresztül kapsz levegőt. Kilégzéskor pedig kitakarod, különben nem tudod kifújni. Érted?
– Igen, azt hiszem.
Aznap jóval kevesebb előfelvételis ebédelt. Negyedóráig tartó öklendezés és köhögésroham után inkább nem eszik az ember.
 

(folytatjuk)