A kép aljára ceruzával ezt írtad: „Ingeddel, PP. 2010.”
Valahányszor ránézek erre a képre, az a nóta jut eszembe, amelyet ifjúkoromban sokszor énekeltünk a siménfalvi kocsmában. Úgy kezdődik ez a nóta, hogy Fehér az én ingem…
Gondolom, Szárazajtán is ismerik ezt a nótát, mert magad írtad egy leveledben, hogy kettőnk életében nagyon sok a hasonlóság. De nagy a hasonlóság a mi szülőfalunk között is, ami nem csoda, mert a mi falvaink lakói már az ezerháromszázas években adót fizettek, nem most szálltak le a falvédőről, volt idejük egymás nótáit megtanulni. Egy alkalommal el is ragadtattam magam, azt írtam, hogy a mi falunknak temploma volt abban az időben, amikor a nagyhatalmak vezetői a lázukat se tudták rendesen megmérni, csak száz esztendőkkel később, miután Celsius úr feltalálta a ma is használatos hőmérsékleti skálát.
Látod, Péterem, milyen messzire futottam vissza az időben hirtelen az én fehér ingem miatt? Az én koromban nem csoda, ha az embernek futkároznak a gondolatai, majd megtudod te is, ha átléped a nyolcvanat! Azért ne ijedj meg nagyon, a fehér ingemre máris visszatérek. Mert annak az ingnek szép története van.
Azt a fehér inget te küldted nekem Kanadából, még egy apró versem sorait is fölírtad reá, hogy ne legyen csak egy közönséges, megszokott, egyszerű ing!
Nem tudhatom, körülményes művelet volt-e  annak a fehér ingnek az elküldése, de azt igen, hogy az átvétele nem volt egyszerű:
A törékeny kisasszony kihozza a posta raktárából a szépen megalkotott csomagot, és leteszi a vámos ember elé. A vámos ember nem csukja be a friss újságot, amit épp olvasott, csak a szemüvegét veszi le.
– Szép csomagja jött! Egyenesen Kanadából. Mit gondol, mi lehet benne?
– Pontosan tudom, mi van benne, mert megírták levélben. Egy ing. Fehér ing.
– Egy ing nem lehet három kiló, abban egyéb is kell hogy legyen!
– Egyéb is lehet benne. Például könyv, fénykép, rajzok, ilyesmi.
– Én ezt a csomagot most, a maga jelenlétében ki fogom bontani. Ez a szabály. Külföldi a csomag. Kényes dolgok a külföldi csomagok... Lépjen közelebb.
– Akkor szíveskedjék kibontani. Soha nem lehet tudni, mi van egy külföldi csomagban. Még fel is robbanhat az az ing. Olyan világot élünk.
– Ez nem vicc! Ki fogom bontani.
Egy nagy, lapos késsel körbevágja a csomagot a vámos ember.
– Ez csakugyan egy ing. Szép, fehér ing. Ki is van varrva az eleje. De van itt egy papír. Hogy ennek a csomagnak az értéke száz dollár. Maga százdolláros ingeket visel?
– Ezután azt fogok viselni. Százdolláros ingeket.
– Nézze meg a gallérján, hátul azokat a cetliket! New York, Toronto. Maga onnan hozatja az ingeit?
– Onnan. Szeretem ezeket a külföldi ingeket. Minél messzibbről jönnek, annál jobban szeretem az ingeket. Tudja, énnekem mindig olyan szedett-vedett ingeim voltak, némelyikről könnyen lepattantak a gombok, s a színük is hamar kifakult. Ez a fehér ing például nem hiszem, hogy kifakulna. És föl sem robban immár...
– Mi az, hogy immár? Ezt miért mondja?
– Mert ez az ing egyszer már fölrobbant. A fényképe bele volt téve egy internetes újságba, melynek az volt a címe, hogy Káfé. Hát fölrobbant az az újság. Az ingemmel együtt. Elszállt a levegőben, mert ilyen az internet, ha akar működik, ha nem, akkor nem. De ez az ing most már itt van a kezünkben...
– A maga inge hiába van a kezünkben. Vissza kell küldjük. Oda, ahonnan jött. Mert az értéke nincs jól megadva. Nincs százdolláros ing! Vagy pedig lenne egy másik megoldás. Maga szépen kifizeti a postai költségeket. Nem kevés a postai költség... Ha nem fizeti meg a postai költségeket, vegye úgy, hogy felrobbant az inge. Elszállt a levegőben... És most nézzük, mi van itt még: ez a lovas kép micsoda? Ilyen ló nincs. Hogy elöl szarva legyen. Ki küld magának olyasmit, ami nincs?
– Egy barátom küldi. Híres ember. Grafikus. Művész. Az a felesége is.
– Bajosan hiszem, hogy egy híres ember ne tudná, mennyit ér egy ing. És azt sem, hogy a lónak nincs szarva...
– Látja, milyenek ezek a mai művészek? Azért nem tudják, mennyit ér egy ing, mert nincsenek tisztában az e világi dolgokkal. Még a lovakat sem ismerik. Van olyan művész, aki szárnyakat fest a lovaknak. Szárnyakat, uram! És vannak olyan festmények, amelyeket fordítva is fölakaszthat a falára. Fejjel lefelé. Vagy lehet elöl a háta. Mindegy. Ezeken a mai festőkön nem lehet eligazodni.
– Ez a fehér ing is roppant gyanús! Miért van a cetliken két város is megadva, mit gondol?
– Én azt gondolom, hogy Torontóban csinálták azt az inget. De nem volt, aki az elejét szépen kivarrja. Ezért elvitték Nevijorkba, hogy ott hímezzék ki. Abban a városban mindent szépen ki tudnak hímezni. Ha jól megfizetik. Ezért is került száz dollárba. A sok hordozás miatt...
– Na, nézze, itt van egy fénykép is. Egy fogason lóg egy fehér ing. Ez repült volna a levegőbe? Abban a Kávézóban, amelyet említett?
– Ez. Egyszerűen fölrobbant, uram. Mármint a fényképe.
– És ez az ember kicsoda ezen a képen?
– Az az ember maga a művész. A híres. Úgy hívják, hogy Pusztai Péter. Ezt a csomagot személyesen ő küldte.
– Lehetetlen! Ez az ember mezítláb fényképeztette le magát. Nem látja, úgy van, mezítláb?
– Látom. Csakugyan úgy van, mezítláb. Tudja, mit mondok? Küldje csak vissza ezt a csomagot. Oda, ahonnan jött. Énnekem nem kell olyan ing, amelyet mezítlábas emberek küldenek. Akármennyire is ki legyen varrva annak az ingnek az eleje, küldje csak vissza...
– Mondok azért én is valamit. Ahhoz, hogy ezt a pakkot visszaküldjem, szépen vissza kellene csomagolni. Úgy, ahogyan volt. De kinek van ilyesmire ideje a mai világban ? Még az újságot sem olvastam ki egészen. Ne fizessen semmit. Vigye a csomagját. A kijárati vasajtót pedig jól tegye be maga után. A huzat miatt.