Az erdélyiek semmit nem engedhetnek veszendőbe, mert tudva tudhatják, ami arra jut, tízszer annyi időbe és fáradságba kerül a helyrehozása. Itt van ez az Orbán Balázs, ugyebár. Van, aki azt mondta rá benn az Akadémián, hogy ez az ember vagy táltos, vagy futóbolond. Ölbe vette a Kelet világát addig is, amíg Székelyfölddel egyelőre nem tehette ezt.
És most itt van Bálint Gábor, Kelet másik szerelmese, mindmáig az egyetlen ember, aki az összes turáni nyelvet ismeri. Ő egyenesen azt vállalta, míg én itt főtitkárkodom az Akadémián, hogy a magyarság teljes ázsiai rokonságát idecitálja, mármint Pestbudára, haza, hogy higgyünk egymásnak legalább mi, a családon belül.
Arany János így tűnődött egymagában, végtelen türelemmel azok iránt is, akik az Akadémiában csak azt akarták látni, hogy a féltehetségükkel ők maguk hogy igyekeznek mennyekbe menni.
– Ha a vérséget kell keresni, el kell valakinek menni Ázsiába is, a mongolokhoz is, százfelé is, míg egyszer az utcán, teveháton, piacon meglegyinti füledet az ismerős beszéd: mintha magyarul szólna, vagy ahhoz hasonlatoson. – Ezt és ilyesmit ír az Akadémiának, aztán azt is ez a Szentkatolnai Bálint Gábor, hogy éppen most tanult meg csuvasul, cseremiszül, hogy a rokon nyelvjárásokat is együvé tudja habarni, összevetni, mi derül ki mindabból. Szegény Bálint Gábor, boldogtalan góbé. Amennyit te szenvedsz, mi ahhoz a Jóbé!
Ezt írtam vala a kapcsos könyvembe. Ezt is. Mert én már a megvizsgált köveket messzire nem vethetem. De csak nézem ezeket a székelyeket, nézem, látom is, nem csak nézem, ahogy elvállalják egy nemzet sorsát elintézésre, mert nekik az sürgős a vesztes szabadságforradalom vérbe fojtása után. Balázs, az Orbán s ez a Bálint. Most leve belőle tanár az universzitáson, de a katedra mellett küzdenie kell felfedezései elfogadtatásáért. S mi haszna harminc ázsiai nyelv ismeretének, ha Paul Hunsdorfer, a bécsi tanár parancsolja a tudós Bálint Gábornak s az Akadémiának, mi az igaz a mi történelmünkben?! A másik székely, Kőrösi Csoma Sándornak dehogyis próbált volna egyetlen angol is utasítgatásokba bocsátkozni! Úgy, de úgy támogatták a tudós Sándort, ahogy most Hunsdorfer–Hunfalvy kiebrudalja Bálintot.
– Valaki jár odakinn, Márton. Eressze be, ha ide akar... – szólt a szolgának Arany János, az Akadémia elöregedett főtitkára. – Nem szökhetek már én sem egy helyett kettőt.
– Hát ott az ördög, ahol emlegetik, való igaz – fogadta a vendéget az idős költő Arany János.
– Ahol szidnak, én onnét se menekülök, főtitoknok uram, János – ezzel robbant be a csöndbe Szentkatolnai uram, az egyetemi tanár. – Azt a rengeteg ázsiai nyelvet én megtanultam, megdolgoztam vélük s érettük, de egyiken se szidtak még sose.
– Jer ide, Bálint Gábor, ülj mellém te is egy órácskát délidőben. Éppen véled meg Orbán Balázzsal, a másik székellyel foglalatoskodtam gondolatban, erre megjelensz a legjobbkor s élve. Tudod-e...
– Annyi mindent nem tudok még, s minél többet igen, egyre nő, amit nem.
– Hányszor gondoltam eddig is arra, be nagyon mennék én veled Ázsiába, de hát engem már senki nem hív, nem viszen, ez a Zichy Jenő gróf se. Hasznomot se vennétek amott.
– A sok nyelv mind szerszám nekem, összehasonlítás, összevetés. De a Toldiért annyi mindent odaadnék, igen én! Ma is csoda annak a magyar nyelvezete, maga a csoda. Az a helyzet, hogy nekünk, magyaroknak még a történeti eredetünköt is eltagadják. Idegenek állítják, hogy a magyarok történetéről biztosat nem lehet tudni. Hát már aki! Ezeknek a tanát én nyiltan mételytannak nyilvánítom. Sem nyelvészeti, sem történeti megállapításaik fapénzt sem érnek. Kényelmi tekintetből az akadémiai emberek hallani sem akarnak az ázsiai török-tatár fajú népekről. Arról sem, miért tiltja az itthoni bécsi idegenség a vérrokonainkat mitőlünk.
Délutánba hajlott ez a nap is az Úr 1876. esztendejében. Ebédelni mentek csendes kis házba, Arany kedves, tűnődésre alkalmas zugába. Hát Orbán Balázs felől valamit, Gábor, hátha...? De egyél is, miközben...
Az Akadémia még nem is tudta, hogy ott s akkor fogalmazta meg lemondását Arany János.