Volt egy srác, aki, bár jó lövő volt, el sem találta a céltáblát. Aki csak tehette, iszonyatosan leteremtette. Végül a lövészetet vezető őrnagy is odament hozzá, és elkezdte lecseszni:
– Szégyelld magad, katona! Szégyelld magad! Miféle katona vagy te? Nem figyeltél arra, amit a hadnagy mondott, ugye? A csajokról ábrándoztál közben, ugye? Vagy anyád szoknyájáról? Mit gondolnának rólad a szüleid, mi? Mik a te szüleid?
A katona vonakodott, de négy-öt kínos másodperc után kibökte:
– Őrnagy elvtársnak jelentem, anyám egy gyárban igazgató, apám színész.
– Hát persze! – folytatta a tányérsapkás. – És csak Kentet szívsz, ugye?
A fiúban elhatalmasodott a dac, és visszapofázott:
– Jelentem, szűrő nélküli Carpaţi-ot szívok – mondta a legtökéletesebb vigyázzállásban.
Ekkor vörösödött el az őrnagy, látszott rajta, hogy erre nem számított.
– Szégyelld magad a figyelmetlenségedért!
A fiú azonban már átesett a ló túlsó oldalára:
– Jelentem, én minden utasítást követtem.
– Ne feleselj! Ha követted volna, eltaláltad volna a céltáblát, seggfej!
– Jelentem, én az utasításokat követtem. Mivel ugyanazokat az utasításokat kaptam, mint mindenki más, talán a fegyverrel van a baj.
– Azt állítod, hogy a főhadnagy – mutatott a mellette egyik lábáról a másikra álló alakra – béna, és nem lőtte be jól a puskád?
– Őrnagy elvtárs, én biztos vagyok abban, hogy más sem találná el a céltáblát ezzel a fegyverrel.
– S ha én lövök most harminc pontot, futsz harminc kört a lőtér körül? Futsz harminc kört?
Szegény srác – érezhette, hogy ha visszakozik, akkor pokol lesz a hátramaradt nyolc hónap szolgálat alatt az élete. 
– Őrnagy elvtársnak jelentem: ha sikerül, akkor futok harminc kört.
– Álarcban? – kontrázott a tiszt, de aztán legyintett. – Adj három töltényt! – szólt rá a főhadnagyra. Az tovább kiáltotta a parancsot, annak címzettje pedig még tovább, s mind így, mire valahonnan összevakartak három darabot – elvileg a lőszer ki volt porciózva, ha csak egy hüvely is eltűnt, órákig sétáltak fel-alá a lőtéren, zárt sorban, hogy megtalálják. – Szerezz egy pokrócot! – adott újabb parancsot a főhadnagynak, mire az odahozatott egy sátorlapot.
Amikor a főhadnagy mindent előkészített a főnökének, az ismét rászólt a fiúra:
– De most aztán figyelj! Elmondom, hogy mit kell tenned! És utána kikérdezlek.
Elkezdődött a bemutató. Az őrnagy a földre hasalt, a pocakját elrendezgette a sátorlapon, megragadta a fegyvert. Magyarázni kezdte, hogy miként kell megfogni a fegyvert, mint kell beállítani a csapóirányzékot, csőre tölteni, kibiztosítani, hogyan kell megfelelő erősséggel vállba támasztani a tust, hova kell helyezni a támasztó kéz könyökét, hogyan kell a célgömböt a célra állítani, meg hogy lőni igazából két szívdobbanás között kell. Majd, kisebb szünetekkel, háromszor meghúzta a ravaszt. Elégedetten állt fel. – Távcsövet! – szólt a főhadnagyra, aki készséggel levakarta magáról és átadta a kukkerét. Az őrnagy belenézett, kicsit állítgatott a lencséken, újra belenézett, ezúttal kissé hosszabban, visszaadta a távcsövet a főhadnagynak, majd gyanúsan halkan utasította: – Gyere velem!
A két tiszt a céltáblákhoz indult. Az őrnagy termetét meghazudtoló fürgeséggel szaporázott a vizes fűben, a főhadnagy szinte szökdécselve tartotta a tempót. Szűk másfél perc alatt elérték a táblákat. Az őrnagy jobb kézzel végigsimította a táblát, majd – legalábbis a gesztusaiból arra lehetett következtetni – erre utasította az alárendeltjét is. Annak a keze is végigsiklott a papíron. Ezután az őrnagy intenzív gesztikulálásba kezdett. Minél többet forgolódott és hadonászott az őrnagy, annál alacsonyabbnak és görbébbnek látszott a főhadnagy. A hangjukat a szél elfújta valamerre. Samunak olybá tűnt a két figura hadonászása, mint egy némafilm egyenruhába öltözött szereplőinek pantomimje – szinte hallotta is a kísérő zongoramelódiát. A két alak hamarosan elvonult valamerre, újraindulhatott a lövészet. Samu később meglőtte a maga 29 pontját. Az időközben ismét előkerült őrnagy gratulált neki. Ekkor már nyugodt volt és pálinkaszagú. A tiszt közölte vele, hogy három nap eltávozást lőtt magának, s utasította, hogy később jelentkezzen nála a formaságok miatt.
A háromórás késés miatt kár volt aggódnia: egyebek miatt fájt a tisztek a feje.
December 22.
Tele van az előtér ládákkal. Deszkából összeszegezett lőszeres ládákkal. Praktikus dizájnú, ergonomikus, két fickó által könnyen felkapható és hurcolható ládákkal.
Középen, egymás mellé tornyozva rengeteg közönséges lőszert rejtő doboz. Jobb oldalon két kisebb rakásban nyomjelző, bal oldalon néhány ládányi robbanó és csaknem ugyanannyi páncéltörő lövedék. Mögöttük, a fal mellett hasonló, de valamivel nagyobb ládák, a feliratuk szerint támadógránátok vannak bennük.
Jovan az ügyeletes. Ő vigyáz a körletre, a körletben a ládákra s az azokban lévő halálmagvakra. A lőszeresládák tetején üldögél: alatta a sima, jobbra a nyomjelző, balra a robbanólövedékek. Háta mögött a gránátok. Úgy érzi magát, mint valamilyen háborús filmben. Nem tudja maradéktalanul elhinni, hogy ez valóság, hogy ez a valóság. De a lőszerek tetején ücsörögve teljesen magába szippantotta a párhuzamos világ. Már az is megfordult a fejében, hogy félig-meddig megőrült, de mivel a bajtársai közül a legtöbben hasonlóan és hasonlókat fogalmaztak meg, nem foglalkozott túl sokat a gondolattal. Engedte, hogy ide-oda dobálja az események lüktetése. S ha már így esett, hogy teherautónyi lőszerkupac tetejére vetette, hát akkor ez van. Megigazítja karján az ügyeletességet jelző vörös pántot, majd rágyújt egy Bucegi-re. Olvasni kezdi az aznapi Scânte­iát. Az első oldalon közlik Ceauşescu beszédét.
Kedves elvtársak, barátaink,
a szocialista Románia fővárosának honpolgárai!
Elsősorban is szeretném meleg, forradalmi üdvözletemet intézni, és a legjobbakat, minden tevékenységi területen sok sikert kívánni önöknek, a mai nagy népgyűlés részvevőinek, Bucureşti municípium összes lakosainak. (Hosszas taps és éljenzés; ütemesen vissz­hangzik: „Tiszteletünk, büszkeségünk, Ceauşescu – Románia!”).
Szeretnék egyben köszönetet mondani e nagy bucureşti-i népi összejövetel kezdeményezőinek és megszervezőinek, úgy vélekedve, hogy ez tanúsítja egész népünk elhatározását: szoros egységben a párt körül, minden erőt latba vet Románia függetlenségének, területi épségének és szuverenitásának megvédelmezéséért. Ez egész nemzetünk egyik alapvető problémája. (Hatalmas taps és éljenzés; ütemesen visszhangzik: „Ceauşescu – RKP!”, „Ceauşescu és a nép!”)
A második cigi végén az jutott eszébe, hogy talán nem is amerikai film volt, hanem valamelyik hazai produkció… Talán a Szeplős egyik epizódjában látott valami hasonló jelenetet?… Vagy inkább a Leningrád kilencszáz napos ostromáról forgatott régi szovjet filmben? A blokád – valami ilyesmi lehetett a címe? Vagy más? Korábban azt tartotta veszélyesnek, ha a srácokkal leült pókerezni a lépcsőház előterében. Most meg filmeken töpreng egy akkora rakás lőszeren, ami elég lenne ahhoz, hogy Ceauşescu elvtársat fellőjék a Holdra. Fasza.
Ami a timişoarai eseményeket illeti, szóltam róluk tegnap este.
Hoppá, Temesvár! – kapta fel a fejét Jovan. Ez még izgalmas is lehet – villanyozódott fel, s egy harmadik cigarettára is rágyújtott, pedig alig múlt el dél. Alapvetően a körletben nem volt szabad dohányozni, csak kint, az udvaron, de az utóbbi napokban az ilyen apróságokat leszarták.
Ami a timişoarai eseményeket illeti, szóltam róluk tegnap este. Mind világosabban kitűnik, hogy olyan körök egybehangolt akciójáról van szó, amelyek szét akarják zúzni Románia területi épségét és szuverenitását, meg akarják gátolni a szocializmus építését, ismét idegen uralomba akarják hajtani népünket. Minden erővel védelmeznünk kell tehát Románia területi épségét és függetlenségét! (Éljenzés, taps; ütemesen visszhangzik: „Dolgozunk és harcolunk, az országot megvédelmezzük!”, „Béke, béke!”)
A hirtelen betoppanó Bereta hadnagy csak annyit mondott Jovannak: – Oltsd el, basszam, azt a cigit –, s már ment is be az irodába valamit elintézni. Viszonylag gyorsan intézkedett, és amikor kijött, vidám pálinkaszagot árasztott magából.
– Jól vagy, gyermek? – kérdezte némi krákogás után.
– Jelentem: minden rendben!
– Mit olvasol?
– A főtitkár elvtárs beszédét.
– Tényleg? Hát hogyhogy?
– Az az igazság, főhagy elvtárs, hogy szégyenszemre eddig sosem olvastam el egyetlen beszédét sem. S ha igaz, amit beszélnek, nem biztos, hogy ezután még lesz alkalmam.
– Mondjak valamit? – böffentett a tiszt. – Ezelőtt negyedórával el kellett menekülnie a fővárosból. Helikopterrel a Központi Bizottság tetejéről. Elkezdte az előre megírt beszédét, amelyet te olvasol, de nem hagyták, hogy befejezze. De majd elmondja a parancsnok mindenkinek. Addig vigyázz a szádra, érted, gyermek?
– Értettem, főhagy elvtárs.
Bereta még fürkészte egy ideig Jovan arcát, aztán végrehajtott egy széles és kissé ingatag hátraarcot, majd morogva elindult a szokatlanul enyhe decembert a körlettől elválasztó ajtó felé:
– Hej, micsoda világ ez is, bezzeg, ha golyót eresztenének a sok szarházi szájpadlásába…
Jovan nem hallotta a végét, de tudta, hogy csakis az lehet:
– …jól elbasznák az irányzékukat.
Hirtelen fura jóérzés áradt szét benne. A cikk közepét immár nyugodtan kihagyhatta. Az utolsó bekezdést azért még átfutotta.
Cselekedjünk mindannyian a nép szolgálatában, a függetlenség, a szocializmus szolgálatában! (Szűnni nem akaró éljenzés és taps; hosszasan és ütemesen visszhangzik: „Ceauşescu és a nép!”, „Dolgozunk és harcolunk, az országot megvédelmezzük!”, „Ceauşescu–RSZK!”)
− Elbaszták az irányzékod, vén seggfej – nevetett magában. Aztán nevet adott a testén-lelkén eluralkodó új érzésnek.
 

(folytatjuk)