Aztán 1968 februárjában, egyik este megjelent Sepsiszentgyörgyön Dali Sándor, az Ifjúmunkás című lap főszerkesztője, akivel személyesen ismertük egymást, néhány írásomat – köztük a nagy visszhangot kiváltó, Vikingek a Szent Anna-tónál címűt – közölték is korábban, segítője voltam a Sepsi rajoni ifjúsági szervezet iskolaügyekkel foglalkozó előadójaként a környékünkön rendezett, igen nagy népszerűségnek örvendő ifjúsági matinéknak. Éppen szolgálatos voltam a rajoni pártszékháznál, amikor megérkezett, s közölte, hogy „lapot jött csinálni”. – Kivel? – kérdeztem. – Hát például veled – jött a válasz, így lettem talán az első alkalmazottja az akkor még meg sem született újságnak. Igaz, neki már előre elkészített listája volt, olyanokkal, akiket személyesen ismert, de olyanokkal is, akiknek a tehetségét ismerte. Ragyogó lista volt ez, ahogy mondani szokta, olyan csikóraj, amely sokra képes.
És tényleg ragyogott ez a lap! Irigylésre méltó fogat, amely éveken át magasra emelte a háromszéki újságírás csillagát. Jómagam sokszor éreztem oda nem illőnek magam. Nem is akartam kötélnek állni, egy hónapig tartott a győzködésem, végül Király Károly tett pontot ennek a végére.
A laphoz kerültem, tele szorongásokkal, a jeles költők, írók, publicisták között tébláboltam, nyeltem is jó nagyokat, mert a nagyok mellett még sok volt a tanulnivaló. Közben tanítottam óraadóként a Mikóban, ez is tartotta bennem a lelket, s végül akkor kerültem igazán egyensúlyba, amikor a lapnál én lettem a tanár úr, az iskolában pedig a szerkesztő úr. Azt, hogy végül visszatáncoltam a katedrára, nem bántam meg. De sokkal üresebbek lennének az emlékeim, ha nem számolhatnék be az újságalapítás és újságírás nagy kalandjáról!
Péter Sándor