Volt egyszer egy fiú, Filipok volt a neve. Egy napon elindultak a gyermekek az iskolába. Filipok is fogta a sapkáját, s velük akart menni. De az édesanyja azt kérdezte tőle:
— Hova készülsz, Filipok?
— Megyek iskolába.
— Kicsi vagy még, ne menj.
És az anyja otthon marasztotta. A gyermekek elmentek az iskolába. Az apja még jókor reggel elment az erdőre, az anyja napszámos-munkára. Csak Filipok maradt otthon a kunyhóban meg a nagyanyja a kemencén.
Unni kezdte Filipok egyedül magát, nagyanyja elaludt, ő pedig keresni kezdte a sapkáját. A magáét nem találta, fogta az apja régi, nagy sapkáját, s elindult az iskolába.
Az iskola ott volt a templom mellett, a falu mögött. Amíg Filipok a maga falurészében haladt, nem bántották a kutyák — jól ismerték. De amikor idegen telkekhez érkezett, csak kiszökött Zsucska, megugatta, Zsucska után Volcsok, a nagy kutya. Filipok elkezdett rohanni, a kutyák utána. Filipok elkezdett kiáltozni, megbotlott, s elesett. Jött egy paraszt, elkergette a kutyákat, s megkérdezte:
— Hova futsz így egyedül, te kis csirkefogó?
Filipok nem felelt, csak fogta a kabátszárnyát, s futni kezdett inaszakadtából. Az iskoláig futott. A feljárónál egy lelket sem lát, de az iskolából gyermekhangok morajlása hallatszik. De Filipokba egyszerre beleáll a félelem. ,,Mi lesz, ha most elkerget a tanító innen?" S gondolkozni kezdett, hogy mit is csináljon. Visszamenjen? — széttépik a kutyák. Bemenjen az iskolába? — fél a tanítótól. Parasztasszony haladt el az iskola mellett, veder a kezében.
— Minden gyermek tanul, te pedig mit állsz itt?
Filipok bement az iskolába. A pitvarban levette sapkáját, s benyitott. Az iskolában csak úgy nyüzsögtek a gyermekek. Mindegyik kiabált, a tanító pedig ott állt a terem közepén, vörös sál a nyakán.
— Te mit akarsz itt? — kiáltott rá Filipokra.
Filipok csak a sapkáját szorongatta, s nem felelt egy szót sem.
— De hát ki vagy?
Filipok hallgatott.
— Néma vagy tán?
Filipok úgy meg volt szeppenve, hogy elveszett a szava.
— Hát, ha nem akarsz beszélni, eredj haza.
Pedig Filipok úgy szeretett volna mondani valamit, de a torka kiszáradt a rémülettől.
Csak nézett a tanítóra, s megeredt a könnye. Akkor a tanító megsajnálta. Megsimogatta a fejecskéjét, s megkérdezte a gyermekektől, hogy ki ez a fiú.
— Filipok, Kosztyuska öccse, régóta kéredzkedik az iskolába, de az anyja nem engedi, most aztán lopva jött ide.
— No ülj be a padba, bátyád mellé, megkérem anyádat, engedjen el iskolába.
A tanító mutogatni kezdte Filipoknak a betűket, de Filipok ismerte már, s egy kicsit olvasni is tudott.
— Lássuk, silabizáld a nevedet. Filipok elkezdte:
— Ef-i-fi, el-i-li, p-ok-pok, Fi-li-pok.
Mind elnevették magukat.
— Ügyes kisfiú vagy! — mondta a tanító. — Ki tanított meg olvasni?
Filipok felbátorodott, és így felelt:
— Kosztyuska! Én szemfüles vagyok, s egyszerre mindent megértettem. Én nagyon, de nagyon ügyes vagyok!
A tanító elnevette magát, és így szólt:
— Imádságot tudsz-e?
Filipok igennel válaszolt, és az Üdvözlégy Máriába kezdett, de egyetlen szót sem ejtett ki helyesen.
A tanító nem hagyta tovább beszélni, és azt mondta:
— Várj egy kicsit azzal a hencegéssel, előbb tanulj.
Attól fogva Filipok is együtt járt a gyermekekkel az iskolába.