Bodali Mihály honvéd nézőpontja
Beke György a Székely obsitosok című esszéjében (Magyar Napló, 2006. február) bőven idéz Bodali Mihály Visszaemlékezésének obsitosi időszakáról, amely nagyjából az 1939—1944-es időszakot öleli fel. Az említett részletet az író hamvainak honi földbe helyezése alkalmával a Háromszék is átvette, ezért az életrajzi eseményekből azokra a történetekre utalok, amelyek a Beke tematikai vonalvezetésének határain kívül estek. Beke György a székely obsitosokról szólva általánosít, Bodali Mihály személyes emlékei mondandója illusztrációiként, érvelése támasztékául szolgálnak.
Bodali Mihály Visszaemlékezés című memoárjának fő jellemzője a gazdaember kertelés nélküli szókimondása, a dolgok és személyek néven nevezése. Annak ellenére igaz ez, hogy egyik helyen azt fűzi visszaemlékezésébe: ,,Ismertem a résztvevőit ennek az atrocitásnak egytől egyig, de a neveket mellőzni kívánom azért, mert sem magamnak, sem gyermekeimnek nem akarok rosszat. Egyszer egyik résztvevőnek megkérdeztem a fiát, mert az öreg már nem élt, hogy mit keresett ott az apád?, s a felelet az volt: védte a magyarságát."
Miről is van szó?
Következzék a magyarok bevonulása
A Turnu-Severinben tartott magyar—román béketárgyalás Erdély sorsát illetően nem járt eredménnyel. A román fél javaslatára a német és az olasz kormány a bécsi Belvedere-palotában úgy döntött, hogy Észak-Erdélyt és a trianoni országhatár melletti részeket visszacsatolják Magyarországhoz.
Bodali Mihály Visszaemlékezésében ennek az eseménynek külön fejezetet nyit Most következzék a magyar honvédség bevonulása címmel.
Falragaszok, plakátok hirdették, hogy millióknak vágyaival jön a honvéd, mint a vihar. Jöttek is a szép magyar katonák, jóérzés volt találkozni velük, és így énekeltük: Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk...
Szeptember első napjaiban még a román hadsereg itt volt, de már titokban elkészültek a magyar kokárdák, a piros-fehér-zöld karszalagok, a Szennyes-féle üzletben nem győzték mérni ennek a három színnek az anyagát, nekem is vállövem volt, úgy mentem a hadsereg fogadására.
Ha jól emlékszem, szeptember 7-én a déli órákban érkeztek meg, Szentgyörgy felől jöttek. Előre egy motorkerékpáros másodmagával, amikor a vasúton átjöttek, Simon Mózi bácsi kürttel jelezte a tömegnek, akik a községháza előtt várták az érkezésüket. A tömeg megrohanta az első magyar katonákat, üdvözölte, csókolta őket, percek múlva jött a főcsapat, a csendőrség kakastollas kalapban, teljes díszben, és bemutatkoztak. A parancsnok puskával tisztelegj!-et vezényelt. Szemkápráztató gyorsasággal hajtották végre a parancsot. A csapat könnyű harckocsikkal érkezett, a parancsnok egy nyugalmazott alezredes volt, akit Temesvári Jánosné és Temesvári Gerőné köszöntött, illetve bejelentették, hogy Uzon népe ünnepélyesen kívánja fogadni őket, ami meg is történt.
A bevonuló csapatoknak a parancsnoka egy Molnár Andor nevű százados volt. A bírónak bemutatkozott: Molnár Andor százados vagyok. A bíró így válaszolt: Molnár Andor községi bíró vagyok.
A két név egyezett.
Na, ezen a napon nagy ünnepség volt, a leányok, asszonyok székely és magyar ruhában óhajtották a katonákat, nagyon soknak katonaszeretője is volt, még utód is maradt a magyar bakáktól.
Egy elhallgatott incidens
Bodali Mihály, mikor Uzonban meglátogattam, nekem is szemrehányást tett, hogy hatvan év eltelt azóta, és soha sem esett szó arról a tragédiáról, amely a magyarok bevonulásának örömnapján Uzonban történt. Mondta ezt annak ellenére, hogy maga is megjegyezte, ismerte a történet résztvevőit, de önmagára és a gyermekeire való tekintettel nem óhajtott beszélni erről.
Nekem is vannak hasonló, kora gyermekkori emlékeim — a bécsi döntéskor hatéves voltam —, ezekre később rárakódtak a szülők, szomszédok történetei, s jól tudom, hogy a szégyen is visszatartotta az embereket attól, hogy e kényes dolgokról beszéljenek. A magyar renegátokat különösen megvetették falusfeleik. Az egyik leginkább gyűlölt foglalkozás az adóvégrehajtóé, a percseptoré volt. Most már több forrásból is ismerem, hogy a falumbéli eset nem volt elszigetelt jelenség, a román hatóságok az efféle ,,alja munkára" szívesen alkalmaztak magyarokat. Az én szülőfalumban a percseptor megúszta azzal, hogy az ablakait beverték, néhány vödör fekáliát rálocsoltak a kerítésre, a ház falára, de az ,,esemény" után is folyamatosan érzékeltették vele, hogy úgy utálják, mint azt, amivel megtisztelték a háza elejét.
,,Idevaló ember volt L. V. — indítja az uzoni történetet Bodali Mihály —, a körzeti adóinspektor, aki sokak szerint nem bánt illően abban az időben, főleg, az iparos emberekkel. (…) A helybeli emberekkel fizetés nélkül sok mindent elvégeztetett.
indítja az uzoni történetet Bodali MihályA következőkből megtudjuk, hogy a magyarok bejövetelének napján egy másik család is az L. V. lakásán ünnepelt, az is magyar volt, de a régi román világban túlbuzgó román. L. V.-nek volt két fia, egyik 19, a másik 20 éves.
„Az országhatár még Kökös felől nem volt pontosan megállapítva, és egy csoport Kökös községből ide, Uzonba jött, és itt várta be a magyar honvédséget. Nem voltak biztosak abban, hogy ők is ideesnek. Estefelére jött a hír, hogy Kökösnél lesz a határ Románia és Magyarország között, és Kökös Magyarországhoz tartozik.
Mikor ezt megtudta az itt ünneplő kökösi csapat, természetesen, magyar lobogókkal felszerelve, ujjongva indult el haza.
Azt hiszem, már az L. V. lakása előtt uzoni emberek is voltak, és tudomásom szerint kövekkel dobálták L. V. házát, ahol, amint előbb jeleztem, ott volt R. is. Itt megállt a kökösi csapat, és ott tüntettek, lehet, hogy dobáltak is követ a lakásra és az ablakokra — nem voltam jelen, de így hallottam —, mert a valóságot soha egy hivatalos közeg sem akarta kideríteni. A fentiekre R. kilőtt pisztollyal a pinceablakon, volt, akit a lövedék el is talált, én R. J.-t láttam feljönni a központ felé, és kiabált, hogy őt meglőtték.
Így ezek után a tömeg behatolt az udvarra, és úgy tudom, még a házakba is, s a benn lakók menekültek, ki merre tudott. Akit elértek, az kapott. Így, menekülés közben ütötték agyon L. V. nagyobbik fiát a kertben. Ott érték el, s ott halt meg. Ügyes, szép fiatal ember volt, tudtommal senkinek sem vétett, az apja állítólagos hibája miatt így kellett azon a nevezetes napon gyilkosság által meghalnia."
,,A család többi tagjának sikerült elmenekülni, utána szemtanúja voltam, amint a kisebbik fiú feljött a központba, és a honvédség segítségét kérte. Egy könnyű gumikerekes harckocsi a legénységgel lement, reflektorfénnyel bevilágította a lakást és az udvart. Közben a kökösi csapat hazament, és a tömeg is eloszlott, amelyiknek a nagyobb része csodálkozó volt."
Nos, ennek a szomorú történetnek a nemzeti vagy etnikai csoportok közti leszámolásokkal ellentétben az a jellemzője, hogy ebben az esetben a törvénytelen önbíráskodás a csoporton belül torol meg vélt vagy valós sérelmeket, amit aztán utólag maga is szégyell, s a közösség is mint a véle megesett szégyent próbálja palástolni. Az árulóknak tartott renegátok így súlyosabban bűnhődnek minden időkben, mert pusztulásuk, lebukásuk közmegvetéssel társul. Egyetlen nemzet vagy nép fiai sem szeretik az árulókat, és érdekes, hogy vannak emberek, akik képtelenek ezekből a történetekből a tanulságot kihámozni.
Bodali Mihály, Beke György és mások is több olyan esetről számolnak be, amikor a más etnikai csoporthoz tartozóknak könnyebben megbocsátják azt, amivel ellenük vétkeztek, mint az önkörükből kikerülő árulóknak.
Nos, a történelem során ezért nem tartják szükségesnek az emberek ezeknek az eseteknek az utólagos ,,tisztázását", míg az etnikumok közötti sajnálatosan megesett atrocitások ,,tisztázása" évtizedek, évszázadok múltán is csak nehezen vehető le a ,,napirendről".
A szülőföld szolgálata
Bodali Mihály azt mondja, hogy a katonaéletről sokat lehetne írni, de csak szemelvényeket ír, és mégis visszaemlékezésének ez a testesebb része. Szerencsés volt, szülőföldjén vagy ennek közvetlen közelében teljesített szolgálatot. Volt az állomáson őrségben, kihelyezték Sepsiszentgyörgyön a Sugási útra, ahol igazoltatni kellett az este esetleg elcsilingelő katonákat, akik engedély nélkül tartózkodtak a katonai táboron kívül. Volt vasútvonal-vizsgáló járőrségben Sepsiszentgyörgy és Kökös között, ahol a vonalat őrizték, és megvizsgálták, hogy az átereszeknél nincs-e robbanóanyag elhelyezve.
Megemlít egy másik kényes ügyet is. ,,1942. évben karácsonyi szabadságon voltam, s úgy hozta a sors, hogy Tarcsi Lajos barátom is szabadságon volt, aki a szászfenesi híradós zászlóaljnál szolgált." Volt Uzonban egy tartalékos zászlós, aki arra biztatta, hogy nagyszombaton este a zsidók ablakát verjék be. A megbeszélt találkára egyikük sem ment el. ,,Ez még a zsidóüldözés kezdetén volt — írja —, ,,és még ma, 77-ik évemben is helyesnek tartom, hogy nem vállalkoztunk ilyen vandál cselekedetre."
,,A mi korosztályunkat, akik 1942-ben vonultunk be a hadseregbe, 1943 őszén leszereltek, és tartalékállományba helyeztek, függetlenül attól, hogy az anyaországi 2-ik Hadsereg már a fronton volt, a mi 9-dik Erdélyi Hadtestünk még nem volt mozgósítva. Parancsnoka, Dálnoki Veress Lajos akkor még vezérőrnagy volt. 1943 márciusában megtörtént a mozgósítás, a tartalékos és tényleges legénységet húsvét nagyhetén, és azt hiszem, hogy húsvét napján vagonírozták be, és indították el a front felé. Minket, 1943-ban leszerelteket akkor nem hívtak be, csak 1943 karácsony nagyhetén kaptam behívót, és a pótzászlóaljhoz kerültem."
1943-ban mint tartalékos katonát kezelik, csapatcsendőr lesz, és a napnak bármilyen szakában Sepsiszentgyörgyön rendfenntartással bízták meg.
Ezzel a beosztással függ össze, hogy viszonylag sok fényképes emléke van abból az időszakból, fotói dokumentum értékűek, több katonai szemlén vesz részt, és a hősök emlékének megünneplésén is mindig jelen van. A frontszolgálattól is megszabadult, az ottani barátokkal tábori levelezéssel tartották a kapcsolatot.
