Szolga voltam, szolga,
jó két ló szolgája.
Nem mehettem addig
én az iskolába,
míg a két jó lovat
meg nem abrakoltam,
s szénával a jászlat
jól meg nem pakoltam.
Etettem, itattam,
s míg a zabot nyelték,
fölmondtam magamban
az aznapi leckét.
Iskola után is
először a pajta,
azután jöhetett
csak a számtanpélda.
Sokszor sírdogáltam
– emlékszik a jászol –:
„jaj, csak el ne késsem
ma az iskolából”.
Szidtam a lovakat,
mért esznek oly lassan.
Egyszer az egyiket
még meg is haraptam.
Délben aztán, mire
elpárolgott mérgem,
a megbántott lótól
bocsánatot kértem.
Mert jó barátom volt
nekem az a két ló.
Nem kellett az ostor,
elég volt a jó szó.
Igazságos hű társ
voltak mind a ketten,
lépésbe vittek, ha
el-elszenderedtem.
Olvasni is tudtam
a hátukon ülve,
hajóként ringattak
hasig érő fűbe’.
Megálltak, ha árok-
vagy gödörhöz értek,
s mint ahogy én tőlük,
engedelmet kértek.
Prüsszögtek, horkantak.
Elég volt, ha térdem
jelezte az irányt,
bólintottak: „értem”.
Becsuktam a könyvet,
s csak azt mondtam: rajta!
Repültek, mint a nyíl,
át a túlsó partra.
Mert nemcsak szolgájuk,
gazdájuk is voltam;
ha sírtam is néha,
kedvvel abrakoltam.
De mindez régen volt.
Hol van az a két ló?
Gazdátlan a kantár,
gazdátlan a béklyó.
Csillag-zabot esznek,
hold szalmáján hálnak,
csengős táncot már csak
álmaimban járnak.