– No, most már hunyjunk egyet ebben a szép bársonyfűben, urak – heveredett le ebéd után a király.
– Tóbiás mester majd vigyáz a lovakra, míg mi szundikálunk.
Tóbiás mester olasz tudós volt, s az eszével szolgálta a királyt. Szörnyű okos ember volt, nemhiába mindig a könyveket bújta. Értett olyan nyelveken, amiken semmi élő ember nem beszél. Megmondta, hogy ezer esztendővel ezelőtt ezen meg ezen a napon nap sütött-e vagy eső esett. Tudta, hogy mért dong a szúnyog és mért nem kukorékol a szamár. Tudott az mindent az égvilágon, mert minden benne volt a nagy könyveiben, amik közül mindig magával hurcolt egyet-kettőt.
Most is úgy belemerült az olvasásba a galagonyabokrok alatt, hogy egy szót se hallott a király beszédéből.
– Neked szóltam, mester – kiáltott rá Mátyás –, van-e kedved bojtárkodni?!
Tóbiás mester akkora igent bólintott, hogy az orrára csúszott a hegyes bársonysüveg.
– Van, királyom, van. A lovak elolvasgatnak ebben a szép könyvben, én meg ellegelgetek ebben a szép zöld mezőben.
Az urak elnevették magukat, aztán elszéledtek aludni. Tóbiás mester pedig meg nem tudta érteni, hogy mit nevetnek most őrajta. Nagy mérgesen bújt vissza a könyvébe, s ki se gubódzott belőle, míg napáldozat táján a király föl nem ébredt, és össze nem kürtölte az urakat.
– Gyerünk, urak, gyerünk, megfőtt már azóta otthon a malackörmös bableves.
Az urak talpra ugráltak, Tóbiás mester is becsapta a nagy könyvet, és megdörzsölte a szemét:
– Mehetünk, királyom, mehetünk.
No, pedig nem mehettek. Tóbiás mester rosszul bojtárkodott: szőrin-szálán elveszett a király fakó lova.
– No, híres bölcs, most add elő a tudományod! – ráncolta össze a szemöldökét Mátyás. – Elveszett a fakó, te felelsz érte.
– Engedelmet kérek – tette az orrára a mutatóujját Tóbiás mester –, nem veszett az el. Azt mondja az írás, hogy a világon semmi se vész el. Megvan az a fakó valahol.
– Süsd meg a tudományodat! – legyintett a király. – A lovat add elő akárhonnan, vagy utána mehetsz magad is.
Nosza, a válla közé kapta a nyakát erre a nagy tudós, s alázatosan elsompolygott a lovat keresni. A harmadik lépésnél visszafordult. Könnyebb egy tűt megtalálni a szalmakazalban, mint egy lovat a Mátrában.
– Pardon-grácia fejemnek – somfordált oda a király elé –, bizonyosan a farkasok ették meg a fakót.
– Farkasok nyár derekán? – csóválta a fejét bosszúsan a király. – Különben eredj utánuk, tudsz te a farkasok nyelvén is.
A kíséret elnevette magát, a mester pedig nagy morogva bebújt a sűrűbe. Megzörgetett minden bokrot, megvallatott minden levelet, s utoljára is összekarmolászva, megtépett gúnyában borult a király elé.
– Egy életem, egy halálom, fejemet neked ajánlom, de a fakót nem találom.
– Sebaj, no, mester – esett meg a király szíve az öreg Tóbiáson. – Én majd fölülök a nádor lovára, a nádor az országbíróéra, az országbíró a tárnokmesterére, a tárnokmester a kunkapitányéra, a kunkapitány a sereghajtó hadnagyéra, a sereghajtó hadnagy a tiedre, te pedig hazakutyagolsz gyalogszerrel vagy nádparipán, ahogy jobban esik.
Már éppen indulóban voltak, mikor egyszer csak közéjük toppan egy öreg pásztorember. Szűre a vállán, bocskor a lábán, görbe bot a kezében, illedelmes köszöntés a száján.
– No, mire végzik? – azt mondja. – Hazafelé igyekeznek?
– Igyekeznénk ám, ha kár nem ért volna – feleli rá a király.
– Kis kár nem nagy kár – azt mondja a pásztor.
– De nagy kár ám az, hogy a fakó lovam elveszett – magyarázta Mátyás. – Nem találkoztál vele jártodban-keltedben, jó ember?
– Színét se láttam – nézett körül a pásztor –, hát aztán legalább keresték-e valahol?
– Mindenütt, ahol nincs – kottyant bele mérgesen Tóbiás.
– Hát ott kell megnézni, ahol van – mondta komolyan a pásztor.
– Meg kell nézni a szarkafészekben.
Szép kerek szarkafészek ringatózott a legmagasabb nyárfa hegyében, arra mutatott föl a pásztor, Tóbiás mester pedig elvihogta magát:
– Hihi! Lovat a szarkafészekben! No, még ilyet se hallottam életemben.
– Meg kell pedig azt próbálni, mester! – ütött a vállára a király, aki egyszerre keresztüllátott a szitán. – Mássz föl csak erre a fára, nézd meg azt a szarkafészket!
Tóbiás mester csavargatta a fejét jobbra-balra. Mégiscsak furcsállotta, hogy ő udvari tudós létére fára másszék. De a király olyan keményen biztatta a szemeivel, hogy jobbnak látta lerúgni a kordován csizmát s nekirugaszkodni a fának. Hosszú lábával egykettőre fönt termett, s le is kiáltott csúfolódva:
– Szarka sincs ebben, nemhogy ló volna!
– Nono – szólt vissza a király –, nézz csak körül abból a fahegyből, hátha látsz valami szépet.
Hát akkorát rikoltott a mester, mint egy erdő sárgarigó:
– Ne legyen Tóbiás a nevem, ha nem látom a fakót! Ott legel, ni, az érparton, a másik erdőszélen! Nem telt bele egy jó harapásnyi idő, már a fakón ült a király, de addig el nem indult, míg kezet nem szorított a pásztorral.
– No, jó ember, többet tudsz egy regiment tudósnál. Tavaszra hozzád adom iskolába Tóbiás mestert. Meg is fizetem érte a tandíjat előre.
Azzal elővette az erszényét, de biz abban nem volt egyéb egy rézpolturánál.
– Sebaj, no – nevetett a király –, itt hagyom zálogba a bicskámat!
Ezüst volt annak a vasa, arany a pántja, karbunkuluskővel kirakott a nyele. Azóta se evett magyar pásztor olyan bicskával paprikás szalonnát.