Az utóbbi napok a nemzeti lobogónk kálváriájával, a magyarországi választásokkal vagy éppen a focilázzal töltötték ki a mindennapi hírpalettát, vagyis mindazzal, ami a nemzeti érzelmeinkről vagy a sportszerűségünkről szól.
Nemzeti érzelem, sportszerűség. Igen, ez a két szó majdhogynem kifejezni képes az emberi értékek valódiságát, de az emberséget, a becsületet már valahol mélyebben kell elkezdeni keresni. Múltunk, gyökereink, elhunyt szüleink, hozzátartozóink iránti tiszteletünk mind-mind része annak, akik vagyunk, ami emberré tesz bennünket.
Létezik tisztább dolog a születésnél vagy a halálnál? Nem, mert csak ez van, ez az alapja létünknek. Minden, ami közte történik, tesz minket azzá, akik vagyunk.
Elhunyt rokonaink tisztelete legtöbbünknek szent dolog, de nem úgy másoknak. Hogy miért? Vannak, akik utolsó jelentéktelen féreg módjára taposnak bele szeretteink szent emlékeibe.
Vannak, akik – míg mások ünnepelnek vagy éppen családjuk körében pihennek – temetőkbe járnak és lelopkodják halottaink sírjáról a virágot, hogy aztán követhetetlen útjukra vigyék azokat.
A sepsiszentgyörgyi református temetőben sajnos elszaporodtak a virágtolvajok, és az ember magánszemélyként tehetetlen az ügyben. Az egyházi bejelentések falra hányt borsónak bizonyultak, így egyelőre marad a düh és a szomorúság.
Míg egymás elhunyt hozzátartozóinak emlékét ilyen módon meggyalázzuk, addig semmi értelme nemzeti érzelemről vagy sportszerűségről beszélnünk...
Bartha Lajos
