– A tisztánlátás érdekében, kérem, „vetítse le” a március 9-ei események filmjét.

– Déli háromnegyed egykor érkeztünk az ártándi határátkelőhöz, viccesen meg is jegyeztem a velem utazó svájci–magyar származású társadalomtudós barátomnak, hogy regisztrálja a pontos időt, mert lehet, hogy itt leszünk egy darabig. Ennél több gáncsoskodásra azonban nem számítottam. A román tisztviselők rendben találták az utastársam iratait, az én okmányaim vizsgálata után azonban félreállítottak bennünket. Rövid időn belül közölték, hogy ő folytathatja az útját, én viszont nem léphetek Románia területére. Bő félórán át próbáltam tájékoztatást kérni annak a döntésnek a hátteréről, amelyre a beutazási tilalomban hivatkoznak. A helyszínen kiállított jegyzőkönyvben ugyanis a 2005/102-es kormányrendeletre való hivatkozás szerepel, amely előzetes bírósági ítéletet vagy más hatósági végzést feltételez. Választ azonban nem kaptam, az érzékelhetően feszengő határőrök mindössze azt ismételgették, hogy Bukarestből, magasabb szintről érkezett az utasítás.

– Esélye sem volt a helyzet azonnali tisztázására?

– Nem, bár mindent megtettem a továbbutazás érdekében. Azonnal értesítettem a magyar külügyminisztériumot, a bukaresti magyar nagykövetségről rövid időn belül hívtak is, hogy tájékozódjanak a helyzetről. Miután nem írtam alá a határrendészek által elém tett jegyzőkönyvet, illetve nem tágítottam az indokláskéréstől sem, egy idő után autóba ültettek, átadtak a magyar határrendészeknek, csak ott kaptuk vissza úti okmányainkat. A román hatóságok hivatalos indoklására azóta is várok.

– Van tudomása bármilyen, önnel kapcsolatos, Romániában zajló eljárásról?

– Sem hivatalosan, sem informálisan nincs tudomásom hasonló folyamatokról, semmilyen minőségemben nem kaptam idézést vagy értesítést a román hatóságoktól. Nem vagyok büntetett előéletű, rendszeresen járok Romániába,

soha nem sértettem meg az ország törvényeit, nincs kapcsolatom terrorista szervezetekkel, sem szélsőséges-radikális csoportokkal, következésképpen okom van feltételezni, hogy a Székely Nemzeti Tanácsnál folytatott tevékenységem miatt, politikai okokból akadályozzák az országba való belépésemet.

– Legalább önmagának mivel igyekszik magyarázni a dolgot?

– Mivel eddigi megkereséseimre semmilyen válasz nem érkezett – sőt, a magyar külügyminisztérium hivatalos jegyzékére sem –, a nulladik lépésre készülök: kiperelni a román hatóságoktól az indoklást. Ennek érdekében közérdekű adatigénylési kérést intéztem a Bihar megyei határrendészethez, a belügyminisztériumhoz és a Bukaresti Táblabírósághoz is, illetve egyben tájékoztattam Románia budapesti nagykövetségét, kérve a segítségüket a helyzet tisztázása érdekében. Az ellenem hozott beutazási tilalom ugyanis sérti Románia törvényeit, valamint számos, az ország által aláírt és ratifikált nemzetközi egyezményt. Mindenekelőtt a szóláshoz, a véleménynyilvánításhoz és a gyülekezéshez való alapvető jogomat, hiszen egy demonstráción való részvételben akadályoztak meg. Sérült emellett az a jogom is, hogy európai uniós polgárként szabadon mozogjak az unió területén. De a tiltás megkérdőjelezi Romániának az EU-s jogszabályok érvényesítése iránti elkötelezettségét is.

– Azt mondta, nem kíván nyilvános spekulációkba bocsátkozni a román hatóságok lépésének mozgatórúgóit keresendő. Ebben az ügyben nem bízik a nyilvánosság erejében?

– A labda pillanatnyilag a román hatóságok térfelén pattog, én pedig nem kívánok ötletekkel szolgálni. Egyértelműsítsék ők fenntartásaikat, esetleges érveiket. Ez nem választható, hanem kötelező feladatuk.

– A székelyföldi autonómia érdekében kifejtett munkásságára való hivatkozással viszont már éltek mások, például Tőkés László az Európai Parlament plénuma előtt…

– Igen, ily módon az „autonómiagyanú” valóban már nyilvánosan is felmerült, ám

függetlenül attól, hogy kinek milyen véleménye van az autonómiáról, mint jogi konstrukcióról, az a primitív eljárás, amivel én a határon szembesültem, mindenképp ellentmond az Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlatának.

A strasbourgi bíróság több ítéletben is egyértelműen kimondja, hogy a gyülekezési és szólásszabadság olyan alapvető pillérei minden demokratikus társadalomnak, amit csak különlegesen indokolt esetekben lehet átmenetileg korlátozni. Ebbe a körbe azonban nem tartozik bele, ha valaki a központi hatalom számára nehezen emészthető üzeneteket fogalmaz meg.

– A Székely Nemzeti Tanács munkájába önkéntesként kapcsolódott be, jelentős szerepet vállalt az SZNT nemzetközi kapcsolatrendszerének megteremtésében. Valamiféle rejtett székely származás ösztökélte a székely önrendelkezésért zajló folyamatokba való bekapcsolódásra?

– Székely gyökereim ugyan nincsenek, de édesanyám Kárpátaljáról származik, gyerekkorom jelentős részét bátyámmal együtt az Ungvár közeli Kincseshomok nevű településen töltöttem. Ennek ismeretében talán nem meglepő, hogy a hagyományos nemzeti közösségek ügye iránti fogékonyság korán kialakult bennem. Innen már csak egy lépés volt, hogy egyetemi éveim során egyre inkább az önrendelkezési kérdésekre koncentráljak. Mivel azonban az elméleti vizsgálódást önmagában passzívnak tartottam, az elméleti tudást a közéleti gyakorlatban is alkalmazni igyekeztem. És mivel a székely a választott identitásom, ebben az elhatározásomban semmi sem ingathat meg.

– Milyennek tartja a székelyföldi autonómiatörekvések nemzetközi megítélését?

– Vegyesnek. Akadnak magas pozícióban lévő tisztségviselők, akiknek az alapoktól kell elkezdeni magyarázni a székelység helyzetét és törekvéseit, ők az alapvető folyamatokkal sincsenek tisztában. Két táborra oszlanak ugyanakkor azok is, akik ismerik e törekvések hátterét, követik az eseményeket. Az egyik tábor tagjai gyanakvással, bizalmatlansággal szemlélik a jelenlegi helyzet megváltoztatására irányuló kísérleteket, és elsősorban biztonságpolitikai problémaként kezelik az ügyet. A másik tábor szerint az autonómiakonstrukciók mégiscsak stabilitást elősegítő, nem pedig azt aláásó tényezőt jelentenek. Ezt a felfogást amúgy széles körben osztják, és több nemzetközi szervezet határozata és ajánlása is alátámasztja. Ebben a körben fokozott a székely ügy iránti szimpátia, amit elsősorban az táplál, hogy a székelység békés és demokratikus eszközökkel küzd a céljaiért. Ami szerintem is e törekvés hosszú távú sikerének egyik záloga.

– Doktori értekezésében tudományos eszközökkel bizonyítja, hogy Székelyföld területi autonómiája nem ellentétes Románia alkotmányával. Mivel igyekszik alátámasztani ezt az állítását?

– A doktori értekezésemben alkalmazott jogi doktrínaelemzés és összehasonlító analízis annak az előfeltevésnek a hamisságát bizonyította, miszerint a területi autonómia ellentmond Románia alkotmányos rendjének, sérti annak egységes, oszthatatlan és nemzeti jellegét.

Több más európai ország – például Olaszország, Finnország vagy Spanyolország – alkotmánya is az állam egységes és oszthatatlan voltáról rendelkezik, ezek azonban a demokratikus politikai kultúra és a jogállamiság fejlettebb voltából eredően nem szabnak gátat a regionális autonómiáknak.

A román alkotmányban egyetlen olyan rendelkezés sem szerepel, amely tényleges alkotmányjogi akadályát képezné Székelyföld területi autonómiájának. A fennálló akadályok nem alkotmányjogi, hanem politikai természetűek, amelyeket a politikai diskurzus folyamán rendre alkotmányjogi érvekbe csomagolnak, s ezzel igyekeznek ellehetetleníteni a magyar nemzetiségű állampolgárokkal való, a decentralizációval kapcsolatos törekvéseket célzó hatékony párbeszédet. Ezeket a törekvéseket a román állami intézmények egyelőre az állam egységére való fenyegetésként értelmezik.

– Mi billentheti ki e tetszhalott állapotból a román–magyar párbeszédet?

– A tényleges decentralizálás, illetve annak felismerése, hogy Románia legfőbb tragédiája, hogy minden etnocentrizmusa ellenére az állam nem képes élhető viszonyokat teremteni még a többségi társadalom tagjai számára sem. Az ország nem engedheti meg magának a luxust, hogy lemondjon csaknem másfél millió, a szülőföldjén boldogulni akaró polgáráról csak azért, mert ők magyar nemzetiségűek. Érdemi decentralizáció nélkül viszont képtelenség hatékonyan működtetni ezt a sokszínű társadalmat. A túlzott központosítás csak a hatékonyság hiányára garancia, egyben a korrupció egyik fő forrása is, ami egyforma mértékben elviselhetetlen a többségi társadalom, illetve a kisebbségben élő nemzeti közösségek tagjai számára.

– Mit tehet többet-jobbat ennek érdekében a székelyföldi társadalom?

– Többek között a székely szabadság napja rendezvényeinek további tematizálását, népszerűsítését, az azokon való részvétel fokozását. Ennek érdekében érdemi változást kell kitartó munkával a hatóságok viszonyulásában kikényszeríteni, hogy megszűnjön a rendezvény vegzálása, az azon részt vevők megfélemlítése. Az ugyanis teljes mértékben ellentétes az európai emberi jogokkal. Önkritikaként és célkitűzésként fogalmazom meg, hogy sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tennünk a fiatalabb nemzedék mobilizálása érdekében. De nem kevésbé a Székelyföldi Autonómiaalap népszerűsítése ügyében is, hiszen minden hozzájárulásra szükség van az autonómiaküzdelem anyagi hátterének megteremtéséhez. Minél többen, minél intenzívebben dolgozunk, annál hamarabb lesz székely autonómia. Jómagam természetesen folytatom a kisebbségi jogvédelemmel kapcsolatos munkámat, s amint lehetséges, újra visszatérek Székelyföldre.

DABIS ATTILA

Politológus, a budapesti Kisebbségi Jogvédő Intézet nemzetközi koordinátora, a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottja. Budapesten született 1987. április 11-én. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán diplomázott 2010-ben, doktori fokozatát a Corvinus Egyetemen szerezte meg 2018 februárjában. Nős, a hét és fél hónapos Attila Botond édesapja.