― Holnaptól nem iszom.

— Meglátjátok, holnaptól új ember leszek.

— Hát hülye az ember?

— Hát állat az ember? Me’ az állat tudja, hogy mennyi az elég. Nem iszik annyit, amíg belebetegedik.

— Cukorkát fogok szopogatni, és csak hideg kútvizet iszom. Se szivar, se cigi, se kávé, semmi. Egészséges életet fogok élni.

— Én ne tudnám megcsinálni?

— Hát mi vagyok én, hogy ne tudjak parancsolni magamnak?

— Csak ne koslatnának olyan hangosan a ház előtt ezek a kurva macskák!

— Vagy rendes ember leszek, vagy elmegyek a...

— Ha még így se tetszik...

— Ha nem tudtam volna, hogy ilyen beteg leszek, akkor még megérteném...

— De tényleg ez volt az utolsó eset.

— Vakuljak meg, ha meg nem csinálom...

— Várjuk ki a végét, hogy betartom-e?

— Csak még egy sör ma a gyógyulásért...

— A vajúdás kutya fasza ehhez képest, amit most én érzek.

— Halkítsátok le azt a kib... tévét! Mintha halkabban nem lehetne...

— Ki volt az, aki a tegnap makogásig betörülközött?

— Ne mondj semmit nekem, megkértelek szépen, hogy arról, hogy mi történt a tegnap, egy szót se. Mikor az agy elnézően nyomtalanul kitöröl mindent az előző este történéseiből, akkor jön a feleség, az élő lelkiismeret.

— Ittam, s akkor mi van? Járt a szájam, nyeletlenkedtem. S akkor mi van? Mintha más nem nyeletlenkedne éppen eleget.

— Jólesik az neked, hogy cseszegeted az embert?

— Mit kell annyit járkálni? Csak jösztök-mentek, mint az Orbán lelke. Nem hagyjátok, hogy egy kicsit pihenjen az ember.

— Csak ezt ne mond nekem!

— Bizonyisten, hogy egy régi katonacimborámmal találkoztam. Csak nem mondhatom neki, hogy nem iszom meg vele egy pohárkával. Aztán úgy eltelt az idő, hogy ez lett belőle.

— Csak a fejem ne fájna! Olyan, mintha késekkel hasogatnák, szurkálnák belülről.

— Semmire sem emlékszem.

— Tudod jól, hogy ne kötekedj velem, amikor ilyen vagyok. Hagyjál nyugodtan, jár egy kicsit a szájam, s lefekszem. De ha piszkálgatsz, akkor látod, mi lesz belőle.

— Aki azt mondta, az az ital volt, nem én.

— Tudod, hogy mennyire szeretlek, s a gyerekeket is. Értetek képes lennék bármire.

— Kutyaharapást szőrivel, s aztán holnaptól tényleg...

— Csemerkedés volt az egész, de most már mit csináljak, akasszam fel magam?

— Lehet orvos, lehet tanár, bárki, ha megissza, az is olyan lesz... A pia nem kérdi, hogy van-e diplomád...

— Ha egy kicsi savanyúlevest tudnál főzni, te volnál a legjobb feleség a világon... Cibere is jó lesz, csak ne legyen benne tojás...

— Ki mondta, hogy addig kell inni, amíg töltik... Mondtam én ilyent?

— Nem csak a piától volt, tegnap estére valami mititejt ettünk, biztos, nem volt friss. Nem vagyok én ilyen beteg egy csepp italtól.

— Ha pertut iszol, azt nem csinálhatod úgy, hogy nem iszod ki fenékig...

— Fizettem én is, fizetett ő is, aztán valaki még odakerült, és ő is.

— Az aszpirin sem ér semmit. Már kettőt bevettem.

— Olyan józan voltam akkor is, mint most.

— A mámor a másnaposság előszobája.

— Sós hering, juhszem, kovászos uborka, uborkalé, kombucha-gomba tea, szódabikarbónás limonádé, gyümölcslé, paradicsomlé, tárkonyos füstölt leves, legényfogó káposztaleves, cibere ― másnapos barátaink.

— Másnapos zsarnokaink: feküdni órákon át mozdulatlanul, anélkül, hogy el tudnál aludni, a percek úgy telnek, mintha ökörszekéren száguldoznánk az autósztrádán, nem engedelmeskedik a kéz, a láb, a szájüreg olyan, mint a büdösborz vackának bejárata, diszkréten remegő ujjak, véreres szemek, a fejbe ütvefúró vackolja be magát, szakad a dobhártya, a szemek égnek, a torok kapar, a nyelv, mint a smirgli, a gyomor, mint egy centrifuga, a lélek, mint egy turkálós alsónemű, rémálmok, félelem, lelkiismeret-furdalás...

— Nekem ne beszéljetek.

— Egy kicsi hideg vizes borogatás kellene, s ha egy picikét meghúzogatnád a nyakam...

— Régen jobban bírtam...

— Ha legalább ki tudtam volna hányni... Aki kihányja, az meg van élve...

— Az istenit a meggondolatlan fejemnek, hogy mért kellett összekeverjem...

— Mintha vonatok zakatolnának a dobhártyámon.

— Mi ez a dübörgés?

— Ha megérhetem, hogy helyrejöjjek, soha többé, bizonyisten.

— Nem gondolkozik ilyenkor az ember, csak issza, mint a marha, nem törődik semmivel, s aztán másnap olyan beteg, mint egy állat, fetreng a földön, sóhajtozik, fogja a fejét. De megérdemli, igazad van, megérdemli.

— Halálom előtt állok.

— Ez a sör tényleg jólesett. Még egy azt hiszem, teljesen helyrehozna.

— Jól van, jól, tejjel nem lehet pertut inni, sem uborkalével.

— Elköltöttem, hát elköltöttem, nekem is jár ennyi. Csak a munka állandóan. Hát még ennyit sem érdemel meg az ember?

— Hozz két sört, s vegyél mellé magatoknak fagyit is, s anyucinak is valami finomságot.

— Hogy legyen most virágos kedvem?

— Mit csináltam, embert nem öltem, nem loptam, nem raboltam, nem hányódtam az utak szélén. Me’ engem nem látott még senki heverni a sánc szélén. Ittam, egy kicsit megpityókosodtam, de épen és egészségesen hazajöttem, tiszta a ruhám, minden rendben rajtam. Az a kicsi pénz... hát most mit csináljak? Lesz helyette másik.

— Mit érdekel engem, hogy ki látott? Láthatott az atyaúristen is, én előtte sem restellem. Mintha más nem rúgott volna be soha.

— Tudod jól, hogy máskor ittasan soha nem ülnék volán mellé...

— Megcsináltatom, tudok egy fickót, lefesti újra, egy kis karcolás úgyis az egész. Nem is kerül sokba.

— Nem azt mondtam, hogy egyáltalán. Ilyen kijelentéseket csak a hülyék tesznek. Hát mért nyomorgatnám magamat? Egy-egy csepp nem árt meg, csak egészség. Nem állat módjára, csak finomkán, módjával...

— S ha az új ember is iszik?

— S mi van, ha azt mondtam?