Akkoriban azért még sok gyerek járta a falut, versengtek, ki tud több pirostojást gyűjteni. Eleinte valóban mindig csak piros volt a tojás színe, bár ennek jelentősége és jelentése már elhalványult a népi emlékezetben. Jelesül, hogy a piros szín Jézus Krisztus kiömlő vérét, azaz mártírhalálát jelképezi. A zöld szín, amely zöldágak vagy cseréptálba vetett búza képében volt jelen, a feltámadást, az élet, a természet megújulását. Magyar ember csak piros tojásokat fessen – mondja ezért Molnár V. József, néplélek- és néprajzkutató, grafikusművész. Szülőanyám – naná, hogy én is – viszont szeretett mindig valami különlegessel előrukkolni a locsolók számára. Többnyire volt olyan különleges színű tojás is, amilyen másnak nem, aztán meg a beszerezhető kellékek skálája is kezdett bővülni. Amint növögettem, én is meganultam tojást írni. Bújtam a néprajzkönyveket eredeti szilágysági mintákat keresve, elmentem Sári nénémhez, és a párnacsúcsokról rajzoltam le a mintákat, amelyeken néprajzos szemmel a madár dominál, de a falusiak inkább libásnak nevezték. Megjegyzem, ahhoz is hasonlított jobban, mint a levegőég madaraihoz. Voltak különleges kínálnivaló sütemények is, de a hagyományos, kelt tésztából készített mákos, diós, túrós, fahéjas kalács sem maradt el. Mivel a locsolók a ház leányaival nagyjából egykorúak – kivéve a szomszédokat, azoknak mindig illik eljönni –, azon a húsvéton likőr is készült. Abból én nem kaptam, a lánynak nem is illik inni, de a locsolóimnak igen, s dicsérték is, nagyon finom, ezért kicsit még kérhettek a 60–70 éves gyűszűnyi, inkább női kóstolgatásra alkalmatos pohárkákból. Baj ám az is, ha kicsi a pohár, mert senki sem tudja számontartani a mennyiséget. Beszédessé váltak, jól szórakoztunk kalandjaikon.

Egyszercsak egyikük úgy vélte, néma jeladásai nem elég hatékonyak, kihívott a verandára, hogy nem tudnám-e egy kissé kivételesebben kínálni neki a süteményeket? Ezt a legénykoszorú később árulásnak, szabad választásom befolyásolásának minősítette. Szabadkoztam persze, hogy miért nem lehet, ekkora már jött is utánam anyám, hogy feloldja a sokértelműen is magyarázható helyzetet.

A fiúk végül tojást választottak, én izgultam, hogy a kedvencem azt a tojást veszi-e el, amit kizárólag neki festettem, s útnak eredtek a többi lányhoz. A következő háznál még ittak valamit – az örökös dilemma: Kínáld-e meg? Hát persze! Fogadd-e el? Hát persze! – de már csak a három utca találkozásában álló templomig tudtak elmenni (a másik obligát vizit elmaradt), ott visszafele kívánkozott a sok finomság. Kicsit dülöngéltek is összekapaszkodva, ettől a tojások összetörtek a zsebekben, s mivel anyám szeretett lágytojásokat főzni, hogy elfogyasztani is jó kedvvel lehessen, előre megmondva, hogy ezt nem lehet tartogatni későbbre – sem rántani, ahogyan azt egy-egy locsolócsapat még a templomba hívó harangozás előtt tenni szokta egy nagy üstben az udvaron a meghámozott tojásokat sóval, hagymával összemelegítve reggelire –, az ünneplő öltönyök megsínylették a kalandot. A mamáik később szidták az enyémet, de csak a lágy tojás meg a likőr finomsága miatt, mert, hogy ki mennyit iszik, azt akkor is mindenkinek magának kellett eldöntenie.

BÁLINT MÁRIA