Reggel nyolc óra lett, mire kivilágosodott. Mircea addigra szépen, sorjában átvette a lehetőségeket, és arra a következtetésre jutott, hogy csakis a tetemek eltüntetése, esetleg a sebesültek elfogása lehet a küldetésük. Teljesen elhatalmasodott rajta ez a baljóslatú érzés. Hiába mondták többen is neki, hogy az ellenség valószínűleg visszavonult, és azért maradt abba a lövöldözés a házból – Mircea tántoríthatatlan volt. „Szerintetek ilyenkor, újhold idején, a kesze-kusza kertek között, elemlámpa nélkül vissza tudna vonulni bárki? Lámpafényt pedig senki nem látott!” A kollégái többsége már megszokta Mircea örök pesszimizmusát, és egy vállrándítással letudták a dolgot, de kerülték a hosszas beszélgetést vele.

Mircea megpróbálta elképzelni a legrosszabbat, ami történhet. Ha felkészülsz a legrosszabbra, nem érhet meglepetés, mondták valamelyik háborús filmben. Annak idején Mircea bejáratos volt egy társaságba, amely hetente vagy kéthetente kibérelt egy videómagnót meg a hozzá való színes tévét, és fejenként négy sör áráért egész éjjel filmeket néztek – négyet, ötöt, amennyi belefért. Bizalmi dolog volt ez, hiszen akiket a rendőrség rajtakapott, nagyon megbüntette, de még a kazettákat és a gépeket is elkobozták. Mégis vállalták a rizikót, hiszen a tévében a pártfőtitkáron és a feleségén kívül csak kágéestés szocreál filmeket meg kortársfolklór-versenyeket lehetett nézni. Mircea sok olyan filmet látott ezeken a szeánszokon, amelyeket a mozikban sosem vetítettek volna le. Kedvelte például a vietnami háborúról szóló filmeket. Ha felkészülsz a legrosszabbra, nem érhet meglepetés. Elképzelt hát egy vérben, vizeletben és fekáliában fetrengő figurát. Aztán fokozta. Az egyik lábát térdből leszakította, és a test mellé helyezte. Ez már eléggé undorító volt. Kiszedte az egyik szemét. Továbbá rést nyitott az ellenség hasfalán. Az ellenség bal kezét a sebre helyezte, ezért a beleinek csak egy része buggyant ki a hasításból. Csak annyi, hogy a könyöklő sebesült még eszméleténél legyen, és amint a takarító, azaz Mircea maga belép a szobába, nyomban beleürítse a Carpaţi vagy Tokarev pisztoly tárát. A fantáziálás nagyon élethűre sikerült, Mircea érezni vélte, amint a gömbölyű pisztolylőszerek feltépik a bőrét, a testébe hatolnak, és szétszaggatják különböző testrészeit: máját, lépét, tüdejét. Ennél rosszabb nem lehet, könyvelte el magában, és megnyugodott. Csak az bántotta, hogy nem volt akivel megossza a képzelgését – a bajtársai nem voltak nyitottak az efféle gyakorlatokra.

Reggel nyolc előtt öt perccel felsorakoztak, és elindultak a ház felé. Mircea szerint inkább két rajban, két oldalról, futólépésben kellett volna megközelíteni az épületet – így, együtt sétálva könnyű célpontok. Ugyan fedezik őket hátulról, de mivel éppen a fedezők és az ellenséges fészek között gyalogolnak, egy sorozattal mind a tízüket le lehetne teríteni. De már csak negyven lépés, már csak harminc… Felidézte a vérben és húgyban fetrengő ellenséget. Már csak huszonöt, már csak húsz…

– Szarul nézel ki, hallod? Valami bajod van? – kérdezte a mellette lépkedő Uwe. Szarul néz ki? Rendben, akkor elmondja:– Elképzeltem a legrosszabbat, ami várhat, talán attól.

– Tényleg? És mi az?

– A terrorista ott fekszik a kifolyt beleivel a markában, vérben fetreng. De van pisztolya, és lőni is tud. Uwe szeme elkerekedett a csodálkozástól:– Hűha, ez durva. És mondd, a szagot is elképzelted a képhez? – kérdezte, majd, a százados utasítására, a ház egyik ablakához szaladt.

Hiba. Hiábavaló volt az egész. Tudta, hogy a fennmaradt rövid idő alatt szinte lehetetlen lassan-óvatosan hozzáadni a képzelt bűzt a képhez, de nem volt más választása, meg kellett próbálnia.

– Mircea és Ludovic velem az ajtóhoz! – szólt Panait parancsa. A tiszt berúgta az ajtót, és Lajost az egyik, Mirceát pedig a másik szobába lendítette. A lehullott vakolatdarabok között egy acsargó, torz fejű fickó fetrengett vérben és szarban, egyik kezében a beleit tartotta, a másikban egy pisztolyt, miközben elviselhetetlen bűz terjengett. Mircea elhányta magát, szűnni nem akaró öklendezés tört rá.

Miután másodpercek alatt megbizonyosodtak arról, hogy a házban semmi, de semmi nyoma sem terroristáknak, sem bármilyen gyanús tevékenységnek, Mirceát kitámogatták az udvarra. Valaki elővett egy összecsukható poharat, és a kerti csapból vizet hozott neki. Míg apró kortyokban leküzdötte lángoló torkán a folyadékot, elkapott néhány foszlányt a százados és Uwe beszélgetéséből:

– Legalább egy kurva töltényhüvelyt találtunk volna. De ez a hely olyan tiszta, mintha a seggfejek kitakarítottak volna maguk után, vagy mi. Mit gondol, tizedes?

– Főhadnagy elvtárs, én nem gondolok semmit. De találtunk két elemet.

– Miféle elemeket?

– Lapos elemeket – válaszolja a tizedes. – Cirill betűkkel ír rajta valamit.

– Mit?

– Szgyelano v SzSzSzR. Meglehet, hogy a terroristák rádiókörre jártak valamelyik szovjet pionírházba, és könnyen össze tudnak forrasztani néhány alkatrészt úgy, hogy a zseblámpaégőt pislogtassák.

– Hát akkor basszák meg a moszkvai anyjukat. Sorakozó!

December 24.

– Segítség!… Segítség!… Segítség!… Segítség!…

Jovan erre tér magához. Cseng a füle kissé, és tompák az érzékei. Szája és orra tele van földdel. Kiköpködi, kiöklendezi, kifújja magából a humuszt. Óvatosan végigpróbálja a tagjait – megvan és mozog is mindene. Semmije sem fáj, tehát nem sérült meg – vagy a sokk miatt nem érzi. Megtörli az arcát, a szemét. Felülni egyelőre nem mer, mert mi van, ha valaki figyeli. Megnyugtató, hogy a karabélya a keze ügyében maradt, és van még másfél tárnyi tölténye.

Megnézné az óráját, de már napok óta nem működik, megállt az első lövések idején, mint valami másodosztályú szovjet filmben, pedig a nagyapját évekig szolgálta az első osztályú Poljet ketyegő. Azóta a zsebében hordja. Sejti, hogy nem csak egy-két percig feküdt eszméletlenül. Amikor a hatalmas ütést érezte a fején – a sisakján –, óriási zűrzavar volt, mindenfelől lőttek. Most meg példátlan, szinte tökéletes a csend, csak egyvalaki kiáltja lankadatlanul és gépiesen, hogy Segítség!… Segítség!… Segítség!… Segítség!…

Vajon milyen lehetett ott, a tűzharc kellős közepén? Egyáltalán miért lövöldöztek? Kik a támadók, honnan jöttek, mi lett velük? Többen jöttek, vagy csak az az egyetlen teherautó volt? Mert a billencsnek a kupájából lőttek – emlékezik vissza –, látta a torkolattüzet. Ezért is eresztette bele a fél tárat a kabinba. De már korábban is lövöldöztek.

Lám, lassan összeáll a film. Először egy mikrobusz próbált áttörni. Onnan, ahol ő helyezkedett el, nagyjából száz méterre a főúttól, jól lehetett látni, ahogy tűz alá veszik a katonák. Valószínűleg meglőtték a sofőrt, mert vagy hetvennel belerohant a kaszárnya elé kihozott két tank egyikébe. De a kisbuszból mintha nem lőttek volna – lehet, hogy nem is voltak ellenségek… Utána aztán a lövöldözés nem akart abbamaradni. Vajon tudják-e egyáltalán a különböző csapatok, hogy tőlük jobbra és balra is bajtársaik vannak? Vagy csak lő mindenki mindenre, ami mozog? Valószínűleg az utóbbi történik. Még szerencse, hogy őt ilyen távolra küldték. Itt viszonylag kevésbé van kitéve a baráti tűznek. És ha nem éppen itt fekszik, a billencsből szépen legéppuskázhatták volna az út mellett állást foglalt szakaszát. De ő ennek elejét vette.

Emlékei utolsó képsora az, hogy a billencs kupájáról lepattannak a lövések, de a kabin ajtaját és ablakát átlyukasztják. Ekkor érkezett az ütés a fejére, egy tizedmásodpercig hallotta a koponyáját elárasztó fémes pengést – és elájult.

A többiek vajon észrevették? Valószínűleg nem, hiszen akkor érte jöttek volna. Vagy nem mertek kimozdulni a fedezékükből? Vagy szétlőtték őket? Kiabálni kéne, jelezni, de akkor újabb lövést kaphat onnan, ahonnan az első is érkezett, és nem biztos, hogy másodszorra is a fejét céloznák, a teste többi része pedig védtelen, a posztón úgy megy át a puskagolyó, mint a kenyéren. Lám, milyen okos dolog volt magával hozni a nehéz sisakot. Ötöt szerzett valahonnan Bereta – huszonötüknek. De csak hárman vettek magukhoz egyet-egyet – ők, akik reggel hármasban fordították vissza a kocsikat. Nagy keletje lesz a következő napokban, most, hogy az egész szakasz őrzi az utat – állapította meg Jovan. Hirtelen rátört a cigizhetnék – ám a parázs messzire ellátszik a sötétben… Megpróbálta felidézni, milyen, amikor a Carpați füstje elárasztja a mellkasát. Teleszívta tüdejét a párás, lőporszagú éjszakai levegővel… Ekkor a tőle jobbra húzódó sétány alacsony kerítésén átvetette magát valaki, és eléje gurult.

(folytatjuk)