Noha a szabad választás elvét hirdették, ez mégsem érvényesült teljességgel, mert a jelöltnek a gubernium, főleg pedig a császár bizalmát kellett kiérdemelnie. Esetenként a választás egyszerű formalitássá alacsonyodott, mint például 1803-ban, amikor Mikes Zsigmond november 28-án nyerte el székvezetői hivatalát, miután már napokkal korábban megérkezett főkormányszéki kinevezése, és az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy személyben házigazda és ünnepelt is volt. 1811-ben ennél is cifrább dolog történt, 1810-ben gróf Mikes Zsigmond lemond tisztségéről, és a koridős alkirálybírót nevezik ki helyébe, aki az új választások kiírásáig állt a szék élén. Ennek ellenére 1811-ben a már lemondott Mikes Zsigmond írta ki az új választásokat, és elnökölt az Alsó­csernátonban megtartott tisztújító gyűlésen. Az akkor már divatos gyakorlat szerint felekezeti alapon nevezték meg a jelölteket, a választás pedig a következő eredménnyel végződött: a katolikusok részéről gróf Nemes Ádám 202, Székely Mihály 128; a reformátusoktól pedig gróf Mikó György 184, Szentpáli Imre 39, gróf Kun Zsigmond 34 szavazatot kapott. Nem tudni, mi okból, de Nemes Ádámot győzelme ellenére nem nevezték ki főkirálybírónak, hanem 1813-ig tartott Demién István Kézdiszéki alkirálybíró ideiglenes megbízatása, amikor illyefalvi Cserei Miklóst nevezik ki székvezetőnek adminisztrátori besorolással. Cserei Miklós lemondása után gróf Béldi László következett a hivatalban, 1817-es kinevezéséről Demién István megbízott székvezető tájékoztatta a közvéleményt: ,,felséges királyi főigazgató tanács május 12-én tudtunkra adta, hogy gubernátor őexcellenciája elfogadta Háromszék volt adminisztrátora Cserei Miklós hivataláról önkéntesen lemondását, ezen szék adminisztrátorának a királyi tábla valóságos bíráját Béldi Lászlót kinevezvén azt székében mindenkinek tudtára adja". A fentiekből nem derül ki, hogy választás útján vagy anélkül került gróf Béldi László Háromszék élére. Elképzelhető, hogy a főkormányszék, tartva az elhúzódó ideiglenesség sikertelenségétől, azonnal cselekedni szándékozott, azzal a megfontolással, hogy később esetleg majd megejtik a törvényesítő választást, amelyre azonban már sohasem került sor.

Az alkirálybírói beosztás hivatalosítása a főkirálybírákéhoz hasonló keretek között történt. A beiktatást itt is hűségeskü kísérte, a választás kétévenként ugyanúgy felekezeti jelöltek állítása útján történt, ilyenkor is szükséges volt a guberniumi jóváhagyás és az uralkodói láttamozás. A kétéves időszak azonban lerövidülhetett a királybírák vagy a választott hivatalnokok idő előtti távozásával, illetve halálesetkor. Kik kerülhettek csak választás útján a megüresedett hivatalokba: alkirálybírák, assesorok, jegyzők, adószedők. Amennyiben a választott elöljárók munkájával a közgyűlés és a főkirálybíró is elégedett volt, többször egymás után bizalmat szavazhattak ugyanazon tisztségviselőnek, amint történt 1843-ban Miklósvárszéken: ,,a rendek ezuttal választási joguk használatával élni nem kivánván a jelenleg szolgálatban lévő tisztjeiket és fizetéses táblabíráikat hivatalos eljárásokban kifejtett érdemeik méltányolása mellett a jövő tisztújítási időszak előfordultáig hivatalaikban meghagyták, ezuttal csupán Rauber Ferdinándnak régebbi lemondásával és a helyettesítés utján kipotolt Kálnoki András lemondásával megürült ülnökségre akarják választásaikat kiterjeszteni, melynél fogva meghatároztatván, hogy a katolikus részről megürült ezen állomást csakis azon vallásos felekezet jóváhagyásával töltendik be, s titkos választás utján megválasztották Henter Sándort 87 és báró Apor Györgyöt 75 szavazattal". A lakosságnak érdekében állt, hogy a hivatalokat lehetőleg helyiekkel töltsék be, akik a vidék gondjait, bajait jobban ismerték. Ilyen szempontból említést érdemel Forró József miklósvárszéki birtokos 1829-ben a főkirálybíróhoz intézett beadványa, amelyben arra kéri a címzettet és a közgyűlést, hogy a szék minden rangú hivatalnoka helyi illetőségűekből kerüljön ki.

A választások tisztaságára ugyan vigyáztak, mégis előfordultak kisebb-nagyobb méretű csalások. 1817 februárjában Cserei Miklós székvezető az orbai alkirálybíróhoz intézte a következő sorokat: ,,minthogy Borsai Pál nemcsak megvallotta, hanem hitével is megerősítette, hogy a bodoki restauráció alkalmával Thuri Ignác éppen akkor mikor az orbaiak jöttek be a választásra kinn állott és votumokat szugerált, s vallomásában azt is említette, hogy erről kétszeri jelentés tétetett a votum komiszionak, mely ki is izent, hogy menjen el onnén".

Az alkirálybíráknak mint a Háromszéket alkotó társszékek vezetőinek a személye jelentősen meghatározta a térség igazgatási működését. Ezért is volt fontos a főkirálybírónak, hogy közvetlen munkatársaival egyetértésben legyen és normális hivatali kapcsolat alakuljon ki, különben a szék ügyeinek intézése akadályokba ütközött. Béldi Lászlónak évekig elhúzódó ellentétei voltak Tompa János sepsiszéki alkirálybíróval, mely háborúskodás átterjedt a következő főkirálybírák idejére is. 1840-ben Tompa törvényes jogaira hivatkozva tagadja meg a hivatalból való távozást, mert úgy értékelte, hogy az őt elbocsátó székgyűlésen igazságtalanul és szabálytalanul jártak el vele. Az 1839. június 3-i székgyűlésen eskették fel, tehát a kétéves hivatali megbízatása még nem telt ki, és ha most távozna, az eskü szövegében foglaltakat szegné meg, ő pedig az eddigi gyakorlat és jó rend megsértésének eszköze nem kíván lenni. Ezek után tisztségéről nem hajlandó lemondani, és zaklatása esetén felsőbb hatóságokhoz folyamodik. Feltételezhető, hogy éppen az ehhez hasonló félreértések elkerülése végett az 1843. június 19-i székgyűlésen a rendek a hivatali eskü szövegét kiegészítették azzal, hogy a királybírói hivatal elnyerésének nélkülözhetetlen feltétele a szabad választás. A gyűlés részvevői kinyilvánították meggyőződésüket, hogy a végrehajtott módosítás nem sért sem kormányszéki, sem országos törvénykezési jogot, ugyanakkor pedig a helyi törvényhatóságoknak azt a szabadságát erősíti meg, hogy a törvények szellemében saját belső dolgaik ügyében az országos törvényhozás véleménye nélkül is intézkedhessenek. Háromszék képviseletének, amikor alkalma adódott arra, a törvények tiszteletben tartásának hangsúlyozásával tulajdonképpen saját helyhatósági jogaira hivatkozott.

A tisztújításon kívül közgyűlésen választották meg az országgyűlési követeket az erre felhatalmazott bizottság előkészítő munkája eredményeként. A hivatalnoki gárda esetében alkalmazott módszert ilyenkor is érvényesítették, tehát a két nagy felekezet jelöltjei közül kerültek ki a képviselők. Az eskütétel ez esetben is kötelező érvényű volt. Rendszerint törvényhatóságonként két követet választottak, akikhez társul a szék vezetője és a mezővárosok részéről küldött képviselők. Eltartásukra egy bizonyos összeget szavaznak meg a közgyűlésen, amelyet a szék lakosságára rónak ki. A követek az országgyűlési munkálatokról írásban tudósítottak, vagy a közgyűlés előtt beszámolóval tartoztak, annak befejezésével pedig ugyanott adtak számot tevékenységükről. A nem megfelelő képviselet vagy gyakori hiányzások esetén a közgyűlés megvonhatta a bizalmat tőlük, és mást választottak a rendetlenkedők helyébe. A 18. század második felétől az 1848-as szabadságharc kitöréséig a következő években ülésezett a diéta: 1790—92, 1794—95, 1810—11, 1834—35, 1837—38, 1841—43, 1846—47. Ha fontossági sorrendet keresünk a felsoroltak között, akkor az 1790—92-es országgyűlésre gondolhatunk, mert ekkor a II. József-féle reformkísérletek eltörlésével elkezdődött a visszarendeződés, amely kisebb-nagyobb módosításokkal igazodott az azt megelőző régi szerkezethez.

1790. július 8-án a főkormányszék leiratában a háromszéki követek állítása tekintetében alkalmazott sietség indokolatlanságát észrevételezi: ,,a nemes rendek a közönséges gyűlésnek tartását az országgyűlésre küldendő deputatusoknak kinevezések és azoknak instrukció adás véget rendelték volna. Nem szándéka ugyan a Főigazgató Tanácsnak, hogy a közönséges gyűlésnek tartását valamikor a közönséges szükség kívánja megakadályoztassa, mivel mindazon által igen hamar volna az universitasoknak szorgalmatossága azért, hogy midőn a regálisok (ide tartoztak a gubernium és királyi tábla tagjai, főtisztek és azok, akiket az uralkodó a nemesi családok képviselői közül hívott meg — Cs. Z.) az universitáshoz innen ki fognak küldeni azon kívül is közönséges gyűléseket kelletik tartani". Megjegyzendő, hogy az országgyűlés 1790 decemberében látott munkához, Háromszéken pedig a követek megválasztásával kapcsolatos eljárás már nyár elején elkezdődött. A törvényhatóságok által kiválasztott regalisták száma guberniumi felterjesztés útján a királyi akarattól függött. Részvételük növelésével lehetett egy törvényhatóság súlyát emelni, mert a választott követek számát amúgy is törvény szabályozta. 1810-ben Alsócsernátonban Háromszék közgyűlésén megállapították, hogy a székely nemzetbeli regalisták nagyon megfogyatkoztak, ezért javasolni kell a főkormányszéknek az arra érdemes személyek kedvezményezését, mint például gróf Mikó Györgyöt, gróf Kálnoki Jánost, Demién Istvánt, Székely Ferencet, Imecs Zsigmondot, Szentpáli Imrét, Tompa Jánost, Cseh Józsefet, Czerjék Dénest, Thuri Antalt, Datzó Jánost.

1792. július 27-én gróf Nemes János főkirálybíró Kolozsvárról hazaérkezve tájékoztatta munkatársait az országgyűlés megnyitásának idejéről, amelyet 1792. augusztus 21-re tűztek ki, a követek megválasztásáról pedig az augusztus 2-án Maksán összeülő közgyűlésnek kellett döntenie. 1794-ben gróf Mikes János főkirálybíró kezdeményezi Szent Mihály hava 1—3. között a követválasztási marchalis szék összehívását.

Az 1834 nyarától 1835 teléig ülésező diéta a reformkori változtatások szellemében kezdte el munkáját. Há­romszék két képviselője közül a hagyományok értelmében egyik katolikus, báró Apor József, Bartha Károly pedig református volt. Nehéz feladat előtt álltak a követek, mert országgyűlés elé kellett vinniük a Háromszék közérzetét leginkább befolyásoló határőr katonai rendszer megreformálásának kérdését, ezen kívül is általános elégedetlenségre utaló jelek szőtték át a társadalmi és politikai élet mindennapjait, melyekre szintén megoldást reméltek. A követek kiállításával kapcsolatosan kételyek merültek fel, tudniillik báró Apor József királyi meghívóval is rendelkezett, tehát regalistának számított, nem tudták, hogy ebben az esetben mi a teendő, mert őt a közgyűlés is követnek választotta, ezáltal tehát kétféle felhatalmazással is rendelkezett. Béldi adminisztrátor sem volt tisztában azzal, hogy regalista lehet-e egy személyben választott követ is. Az ügy fontosságára való tekintettel 1834. május 20-án Sepsiszentgyörgyön a székházban közgyűlést hirdetett, hogy a szokatlan helyzetet elemezzék, s minthogy a résztvevők nem találtak összeférhetetlenséget a kétféle besorolás között, így Apor József Háromszék képviseletét magára vállalhatta.

A követek eltartása iránt bizonyos lakossági hozzájárulás megszavazására volt szükség, melyet a székgyűlés törvényesített, a katonai hatóság azonban megtagadta a fennhatóságuk alá tartozók számára a kirótt anyagi megterhelés folyósításának érvényességét. A civil hatóság 1835 júliusában figyelmezteti a II. székely gyalogezred parancsnokságát, hogy vonják vissza rendelkezésüket, ellenkező esetben a fizetést megtagadó katonacsaládokkal szemben kényszervégrehajtást kezdenek. A követek ellátására vonatkozó rovat nemcsak a katonák részéről váltott ki elégedetlenséget, de a civil társadalom sem lelkesedett egy újabb tehertétel bevezetésétől. 1837-ben a sepsiszéki dulló biztosok panaszolják a befizetések tekintetében tapasztalt lemaradásokat, a kirótt összegek a birtokosokat érintették és a birtok nagyságától függött értékük. Uzonból például csak elkésve fizetett: Béldi László, Béldi Rozália, Béldi Nárcsisza, Pünkösti József; Szentivánból Szentiványi Károly, Cserei arendátor; Eresztevényből Csiszér János stb. 1841-ben az országgyűlési képviselőknek járó ellátási pénz értékét a közgyűlés egy telek után 20 krajcárban állapította meg.