A tavasz zöldje, a szorgoskodó gazdák, a meleg napok mellett valami minden tavasszal feltűnik Sepsiszentkirály határában: a szemét.
A családfámat a faluban messzire tudom visszavezetni, gyerekkorom java itt zajlott, a környezetet szeretem, akárcsak azokat az embereket, akik ezen a helyen itthon akarnak lenni. Vannak frissen érkezett lakók, vannak, akik, akárcsak én, szentirályi gyökerekkel rendelkeznek. Van, aki a „jövevények” és régiek közt tesz különbséget. Jómagam más dolgokat veszek figyelembe.
Az, aki a szemetet a saját kapuja előtt eldobja, nemhogy másokat, hanem önmagát sem tartja sokra.
Nem tudok, nem akarok név szerint említeni embereket, nem az én tisztem. Sokat vagyok a városban, ide köt a munkám. Amikor otthon vagyok, akkor leginkább pihenek, néha járkálok.
Így történt a minap is: sétálni mentem az unitárius templom irányába. Az út szélén még rövid a fű, látszik az a pár zsák szemét. Valaki úgy gondolta, hogy ott jó helyen van. Valaki, akinek minden jel szerint van pénze, mert alaposan szemügyre vettem a csomagok tartalmát. Elsősorban sörös flakon, de van ott tejes doboz, cumis üveg, üdítős pillepalack, testápolós tubus, chipses zacskó, sorolhatnám. Akárki is dobta oda, van annyi pénze, hogy a rendes emberekhez hasonlóan kifizesse nagyjából két palack sör árából a hulladékszállítást. Ami még rosszabb: azt hiszem, fizeti is, a mezőre pedig butaságból, nemtörődömségből vitte a szemetet. Hiszen ha fizet, a Tega elviszi a kapuja elől...
Vannak más típusú emberek. Pál Csaba Gyergyóból érkezett, ehhez képest pár éve folyamatosan szervezi a falutakarítást. Ezért tiszteletet érdemel. A falutakarítás során minden évben több utánfutónyi szemetet halásznak ki a vendégek (akár Kolozsvárról érkezők) és a szentkirályiak a patakból.
A patak a falu közös lelkiismerete: sajnos minden évben bekoszolódik.
A cigányok voltak, mondta valamelyik évben egy atyafi, aki éppen olyan palackos sört kortyolt, amit a patakból tucatjával szedtünk ki. Szemétnek, kárnak nincs gazdája, de a jelek szerint idős emberek, megbecsült falusiak is lazán dobnak hulladékot a patakba. Hulladékot, amit a Tega elvisz. Tisztelet a kivételnek. A kivételesek azonban, úgy tűnik, kevesen vannak.
A bolt környéke a falu központja. Kis falu a miénk, az élet azonban nagy itt, akárcsak a patakba dobált szemét mennyisége, amit a falutársak, a vendégek majd összeszednek jövőre, gondolja az, aki eldobál. A szemetelés hagyomány, csak éppen új hagyomány. Régen olyasmi került a patakba, amit elvitt a víz, lebomló anyagok. Ezzel ellentétben egy műanyag palack 450 év alatt bomlik le. Ha a dédnagyapám eldobott volna egyet, ma is nézhetnénk.
A szemetelésből azért tanul is az ember. A bolttól a keresztútig lazán elfogy egy doboz sör. Tudom, mert szinte egyforma távolságra van eldobva sok-sok palack. Idén is, tavaly is, az előbbi években is.
Amikor az idei takarításról beszéltünk, Pál Csaba nem volt jókedvű. Jogosan érzi ő és vele együtt mindenki, aki az elmúlt években szemetet gyűjtött a faluban, hogy fölöslegesen dolgoztunk. Mi örömünket leljük abban, hogy nincs szemét az út mellett, a mezőn, a vízparton.
Miközben a munka zajlik, sokan szabadkoznak, ők nem jönnek, ők nem szemeteltek. El is hisszük, mert azt gondoljuk, hogy a falut más is szereti, nem csak mi.
Más is szereti, ennek ellenére valakik mégis szemetelnek, mert egy dolog biztos: a hulladék nem magától keletkezik.
Az idén április 21-én, a Föld napját megelőzően takarítunk. Csaba azt mondta, ezúttal nem küldünk levelet, nem tartunk utána bált. Rossz úton haladtunk, mert minden jel szerint vannak, akik nem értik, nem akarják érteni a szép szót. Tisztelem a falum közösségét, a sok ott élő jó embert, és remélem, az ő nevükben is leírhatom: mi tiszta falut szeretnénk. Olyant, ahol egymás munkáját, egymás portájának tisztaságát tiszteljük: a szemetet pedig a helyére, a kukába, nem a földre, mezőre, patakba dobjuk.
Kiss Bence
