Nemcsak híres, köztiszteletnek örvendő orvosai voltak Uzonnak, hanem jól felkészült, emberszerető patikusai is. Az 1930-as években két gyógyszerész is élt a faluban. Nem a lakosság lélekszáma vagy a betegek sokasága miatt, csak véletlenül.
Az idősebbik, Orbán János már nem gyakorolta mesterségét. Eredetileg nem is volt uzoni, nyugdíjas éveire telepedett ide valahonnan Csíkból. A Fő utcán lakott (ma Gábor Áron), amelyet ma is mindenki Nagy utcának vagy útnak nevez, egy öreg udvarházban, amely hajdanán a Gidófalvi család tulajdona volt. A ház címere jelzi az építés idejét is: 1828. Orbán János impozáns jelenség volt, amint végigsétált az utcán: az asszonyokat, lányokat kedves, meghitt mosollyal üdvözölte, a férfiakat kalapemeléssel. Az uzoni gazdák és iparosok őszintén tisztelték, Trianon után, a román világ első időszakában döntő szava volt a községi tanácsban.
Valami falusi romantika övezte az Orbán-házat, mivel úrnője valamikor színésznő volt.
Fehér Gizella volt a neve, de az uzoniak mindvégig Orbán kisasszonynak hívták. Kedves, mindig mosolygó hölgy volt, aki ritkán lépett ki az udvarház kapuján, de pletykás szomszédasszonyai jóvoltából mindent tudott a faluról, ahol – pesti létére – jól érezte magát. Színes napernyői alatt sokat olvasott a kúria előtti kispadon, ruházatát gyakran kérték kölcsön uzoni színjátszók egy-egy műkedvelő előadásra. A ,,patikus úr” öregségére felcsapott vásározónak, kertjének termését árulta a brassói heti piacon, de vágni való csirkét és tojásokat is. Az uzoni kofák roppant büszkék voltak arra, hogy milyen előkelő társuk támadt...
Katolikus volt, de templomba nem járt. Állítólag valamikor összekülönbözött egy plébánossal, s ezért kerülte a templomot, de otthon, saját magának oltárt állított, és vasárnaponként elmondta előtte a miseszöveget. El lehet képzelni, mit gondolhattak róla a református szomszédok, de lassan hozzászoktak Orbán úr ,,törvénytelen” miséihez is, mert mint községi tanácstagra az emberek hallgattak rá. Erélyesen állást foglalt az uzoni román iskola építése ellen. Példájára a tekintélyesebb uzoni gazdák leszavazták a javaslatot. Hiába volt a jegyző erőszakoskodása, a főispán nyílt nyomása, a községi képviselő-testület ezt a tervet elvetette. Orbán Jánost, ahogy mondták, ,,satuba fogták”, de ettől még dacosabb lett. Bosszúból kisajátították a földjeit.
A másik uzoni patikus szintén a Nagy úton lakott, közel a piachoz (a mostani parkhoz), s egész közel az emberekhez.
Uzon körorvosi székhely volt, ami azt jelentette, hogy az orvosnak sűrűn látogatnia kellett a szomszédos falvakat.
Ilyenkor a sürgős segítségre szoruló betegek egyenesen a patikába mentek, és Barabás Ferenc úr elsősegélyben részesítette őket. Édesapja, idősebb Barabás Ferenc is gyógyszerész volt, édesanyja Szőcs Vilma. Ifj. Barabás Ferenc 1888-ban született Uzonban, és 1957-ben halt meg, sírja a református temetőben van.
Frici bácsinak is hívták, mert kedves, tréfálkozó ember volt, nevetésre fakasztotta a jajgatókat. Úgy mesélte, hogy Gábor Áron 1849 nyarán itt halt meg a házuk előtt. Miután Kökösnél megsebesült, a harcok hevében szekérre tették, és menekítették Bereck felé. Uzonban a Barabás-ház előtt egy pohár vizet kért – égette száját a szomjúság –, megitta, aztán hátrahanyatlott a feje és kilehelte a lelkét... Vágtattak vele a lovak, de a hajszát csak a második faluig, Eresztevényig bírták. Ott ástak sírt az ágyúöntőnek, az országút szélén, ott pihen most is, emlékmű vigyáz az álmára, körülötte kopjafák sorakoznak...
Szerény, alázatos tanúja volt az uzoni gyógyszerész a történelemnek. Csendben segített mindenkin, tanáccsal, jó szóval és közbenjárással. Trianon után a román hatóságok becsukták volna a patikáját, ha tehetik. De a gyógyszertári jog magántulajdon volt, nem nyúlhattak hozzá. Amikor a második bécsi döntés után, 1940. szeptember 13-án Uzonba érkeztek a honvédek, őt illette volna meg az egyik köszöntő elmondása. De bizonyára besegített Gyöngyike lánya köszöntőjének megírásába, és az ő versét mondta el a kedves kis diáklányka, Széplaki Rózsika. Így kezdődött: ,,Gyermekszívünk dobog, / Szemünk tele könnyel, / Lelkünk csordulásig / Kitörő örömmel, / Óh, Istenem, milyen / Boldogok is vagyunk, / Hogy magyar katonát, / Honvédet láthatunk.” Fényes nap volt, csodákat csiholt az emberi lelkekből.
De zimankós események sem tudták letörni Barabás úr kedvét, kötelességérzetét.
A román kiugrást követő orosz invázió hírére elhallgatott a zongorája, amelyen esténként vidáman búcsúztatta a napot, de még hatósági parancsra sem hagyta el Uzont.
A betegeknek szükségük volt rá, most még inkább, mint ,,békében”; meg is szaporodtak az orosz mundérosokkal. Mivel hadi ellenállás Uzonban nem volt, az oroszok megrohamozták a szeszgyárat. A raktár óriási acélhordói színültig voltak szesszel, ami feltörésük után az utcák sáncaiban csörgedezett. Az orosz parancsnok csak úgy tudta megfékezni az őrült tivornyát, erőszakosságokat, öngyilkosságokat, hogy felrobbantotta az egész szeszgyári telepet. Erről a csatáról Barabás Ferenc bácsi tudott volna számot adni...
Hajdanában a patikajog a legjobb befektetések egyike volt, de Frici bácsi soha nem gazdagodott meg – igaz, hogy a patikáját senki sem hagyta el gyógyszer nélkül, akkor sem, ha nem volt pénze. ,,Majd meghozza... – De mikor, patikus úr? Csak a halál adja meg helyettem. – Azzal ne siessen! Különben sem magától függ, Isten dolgaiba pedig nem tud beavatkozni.”
Szakmai körökben sokan meglepődtek, amikor Barabás Ferenc évekkel a patikák államosítása előtt azt javasolta, hogy a megye gyógyszerészei adják össze vagyonukat és alakítsanak szövetkezetet. Ne várják meg, hogy hatalmi szóval kényszerítsék egy akolba őket. – Már csak azért sem várjuk meg ezt, mert mi nem vagyunk kereskedők, hanem gyógyító emberek. Mi nem a halált mérjük ki, mint a cigarettát és pálinkát áruló boltosok – mondotta.
Amikor 1948-ban államosították a gyógyszertárát, két bukaresti elvtárs megengedte volna, hogy továbbra is ő vezesse, ám sajnos a ,,székely pártemberek” nagyon kiálltak ellene, ezért kellett öregségére ingáznia a hajnali vonattal Prázsmárra az ottani patika alkalmazottjaként.
Ezt is, mint mindent, szerényen és alázattal viselte.
Házasságából Csorja Margittal egy lány született, Barabás Margit Anna, akit mindnyájan Gyöngyike néninek hívtunk. Ő a kolozsvári Marianumban végzett, Uzonban fényképészete volt, azután az Uniónál dolgozott, majd az Agronómus Ház főkönyvelője volt Féder Zoltán vezetése alatt. Férje, dr. Vajda András állatorvos volt. Két gyermekük született, Vajda András, aki a Kovászna Megyei Postahivatal igazgatója volt, és Vajda Gyöngyi, a Tervezőintézet rajzolója.
Utoljára említem, hogy a lágerből hazatért uzoni zsidókat – többek között a ma is élő Hirschhorn Tibor izraeli lakost – saját lakásába befogadta, és három hónapig ott lakhattak, amíg lakhatóvá tették házaikat. Nemcsak anyagilag, hanem lelkileg is segítette a rászorulókat...
Ambrusné Imreh Anna ny. tanárnő
