Anyák napja következik, és ilyenkor mindenkinek eszébe jut az édesanyja. Nagyon szomorú, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az édesanyáról megfeledkeznek a gyermekeik, nem tudnak a betegségéről, gyógyszereiről, ott felejtik a kórházban… Sokszor vagyok szemtanúja ennek, sokszor utaltatják be az édesanyát az ünnepekre, hogy ne legyen teher. Van, akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi történik, hogy milyen körülmények között hal meg, idegen emberek közelében, szentségek nélkül…

Ilyenkor nagyon kemény kérdéseket, megjegyzéseket teszek: ki hozta a világra? Ki virrasztott mellette? Ki etette? Ki ápolta? És így tovább.

Egy édesanyának szívfájdalmat jelent, amikor a gyermekei elhanyagolják, nem érdeklődnek iránta, és sajnos ebbe az elhanyagoltságba nemegyszer bele is hal az édesanya. Agyvérzés, infarktus és bármilyen probléma történhet… Sokszor a gondozás, etetés, pelenkázás is gond. De ugyanazt kell tennie a gyermeknek, amit az édesanya tett vele kiskorában! Nem szabad soha elfelejteni, hogy ugyanazt kapjuk vissza a sorstól, amit mi adtunk!

Vannak nagyon sokan, akik viszont bármit megtennének, csak még egyszer érezhetnék az édesanya jelenlétét! Ilyenkor a hit és az emlékek, az együtt eltöltött szép idők mentenek meg a kétségbeeséstől, pusztulástól.

Ha tükörbe nézek, szinte az édesanyámat látom, annyi a hasonlóság köztünk: mintha ugyanazt tenném, mindenkin akarok segíteni, nem tudok közömbös lenni a másik ember iránt. Ugyanígy vagyok a gyermekeimmel is, néha elfelejtem, hogy már felnőttek. Néha azon kapom magam, hogy szinte folyamatosan énekelgetek. Csörögesütés közben azonban mindig sírva fakadok. Ezt tette édesanyám is. Minden apróságnak tudok örülni. A legnagyobb örömöm az, hogy gyermekorvos lettem...

Sok mindenben visszaköszön az édesanyám, és eszembe is jut mindennap: a templomban, a konyhában, a Mária-énekekben, a búcsújárásokban, a fejkendős nénikék vigasztalásakor, a halott öreg nénikék mellett, a temetőben, a muskátli, az árvácska, a gyöngyvirág láttán, amikor a harang szól, de akkor is, amikor megbántanak, megaláznak vagy rám kiabálnak. Ilyenkor úgy érzem, hogy a síron túl is számíthatok rá. Ott van a lelki szemeim előtt, és óv, véd az emberek durvaságától…

Köszönöm, hogy mindig mellettem voltál, köszönöm, hogy megtanítottál élni, főzni, küzdeni, szenvedni, énekelni, táncolni, szeretni.

Gyermekkorom ettől volt különleges, boldog időszak!

Dr. Gáll Anna gyermekgyógyász főorvos