Lassan hetvenöt évvel a történtek után még mindig egyfajta tabutémának számít – mások mellett a túlélők körében is – az 1944 őszén, majd 1945 első hónapjaiban az akkori Magyarország területéről szovjet fogságba elhurcolt magyar és német lakosság sorsa. Olyannyira, hogy például Oroszországban még mindig tagadással találkozni az egykori munkatáborok környékén. Egyebek mellett erre az egyáltalán nem elhanyagolandó szempontra világított rá Murádin János Kristóf, a kolozsvári Sapientia EMTE egyetemi adjunktusának előadása. A kutató az Ezüst Akadémia utolsó előadójaként lépett a pódiumra népes közönség előtt Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban.
Amint előadása címében is jelezte, összmagyar kollektív traumának tekinthető, ami 1944 őszén, majd 1945 első hónapjaiban történt: nem volt olyan térség az akkori Magyarország területén, az Úz völgyétől Sopronig, ahonnan különböző okokra hivatkozva ne hurcoltak volna el az első hullámban még csak férfiakat és fiúkat, majd később válogatás nélkül mindenkit – Erdélyben ráadásul hathatós román segédlettel.
Murádin János Kristóf tizenöt év kutatását tárta a hallgatóság elé, részletekbe menően ölelte fel a teljes joggal nemzeti tragédiának nevezhető folyamatsorozatot, amely nyomán 250–300 ezer magyar vesztette életét a Szovjetunió munkatáboraiban, illetve az oda vezető úton. Az 1944–1945-ös történések talán legelszomorítóbb vonása, hogy sok tekintetben máig egyfajta tabuként kezelik, és mindössze az elmúlt húsz évben indultak meg a kutatások, de még így is sok adat, információ ismeretlen, mivel azokhoz nem lehet hozzáférni, vagy elvesztek, illetve fel sem jegyezték, így sokszor csak a túlélők emlékeire lehet hagyatkozni. Ebből kifolyólag a kutatók az elhurcoltak számában sem értenek teljesen egyet, az előadó számításai szerint az akkori Magyarország területéről nagyjából 700 ezer magyart hurcoltak el, ezen belül Erdélyből legkevesebb 30 ezret. Ehhez még hozzájön a második hullám, amikor a német származásúakat vitték ugyanazon elvek mentén, és itt is sok a kérdés a pontos adatot illetően, általánosságban 60 és 70 ezer közé teszik az elhurcoltak számát. Lényeges ugyanakkor, hogy az Erdélyből elhurcolt német származásúak között sokan már rég magyar öntudattal rendelkeztek. Sőt, előfordult, hogy keveset bár, de románokat is vittek, hogy meglegyen adott térségben az elvárt létszám.
Az elhurcolások okát illetően Murádin János Kristóf rámutatott: az elsődleges a Sztálin által már 1943-ban megfogalmazott cél volt, miszerint a magyarokat meg kell büntetni a Szovjetunió elleni hadjáratban való részvételükért a fasiszta Németország oldalán. A másik ok, hogy a Szovjetuniónak ingyen munkaerőre volt szüksége az újjáépítéshez, és ehhez főképp a fasiszta elemként kezelt magyarokat és németeket hurcolták el kényszermunkára (a közismert malenkij robotra). Hivatalosan csak hadifoglyokat; a szovjet vezetés mindvégig tagadta, hogy valaha civileket is elhurcoltak volna a fogolytáborokba.
Az erdélyi civilek elhurcolásának hátterében ugyanakkor a román átállást követő 1944-es hadi események álltak, valamint az igen hathatós román segítség. A román királyság ugyanis a szovjet elhurcolásokat a második bécsi döntés után kétségtelenül magyar többségűvé vált Észak-Erdély etnikai arányainak megbontására akarta használni. Ezt a célt szolgálta az is, hogy az elhurcoltak között nagy arányban voltak értelmiségiek. Murádin János Kristóf szerint a román hatóságok a szellemi vezetők kiiktatásától a népesség beolvasztásának egyszerűsödését várták, az egész folyamat indoklását a kollektív bűnösség elvének nyílt alkalmazása, illetve a kettős mérce jellemezte. Utóbbi már csak abból is kiviláglik, hogy a pár hónappal korábban még szintén a hitleri oldalon harcoló román nemzetet egységesen nem tették felelőssé a Szovjetunió elleni tetteikért.
A tragédia mértékét nem lehet kellőképpen illusztrálni anélkül, hogy az emberek kálváriájába nyernénk betekintést. Murádin János Kristóf kísérletet tett erre is, előadásának mintegy fele elszállításuk körülményeit, valamint a táborokban megélteket taglalta. Előbbi kapcsán kiderült: az áldozatok számának pontos megállapítása azért is nehéz (számításaik szerint Erdély esetében ez 6000–6500-ra tehető), mert igen sokan (főképp az idősebbek) elpusztultak a nem egy esetben az Ural-hegység lábáig tartó úton. Ami a tábori körülményeket illeti, Murádin János Kristóf szerint a legkritikusabb az 1944–1945-ös időszak volt, a háború végét követően valamelyest elfogadhatóbbakká váltak a viszonyok, de még így is volt tábor, ahol az elhalálozási arány elérte a 82 százalékot.
A kutató az 1947 után már engedélyezett tábori levelezőlapok, fényképek és hivatalos dokumentumok segítségével mutatta be a sokszor groteszkbe átcsapó állapotokat: kényszerből létrehozott színjátszó társulatok, zenekarok, kötelező politikai nevelés (amelynek hatására egyesek meggyőződéses kommunistaként kerültek haza), párhuzamban az éhezéssel, nélkülözéssel, kényszermunkával, valamint a végtelen hazugságáradattal („nem tart soká, aztán hazamentek”). Zárásként a kutató kitért a fogságok utóéletére, elmondva: a hazatérőknek tilos volt beszélni a megéltekről, sokan még 1989 után is attól tartottak, hogy a Securitate megfigyeli őket.
