Kényelemes, persze, munkába menet kormánykerék mögé ülni, a gyermek is hamarabb eljut, de még a nagytatának (-mamának) is kényelmesebb, ha autóval viszi féltett unokáját.
Csak azt nem vesszük észre, hogy korántsem a forgalmi dugó környezetromboló hatása, ami meghatározó. Hanem a mindent készen és gyorsan kapok, a semmiért nem kell megküzdenem gyakorlata. Annak aligha felmérhető a következménye. S közben szidjuk az iskolát (egyébként joggal), hogy padhoz láncolja a ficánkolni született nebulót, sok a teher, hogy nincs gyermekkora, hiányzik a játék, hogy búskomor, hogy nem érdekli semmi, és a kütyük bűvöletében él.
Hányszor fogtuk kézen gyermekünket/unokánkat s indultunk el vele a friss reggeli napsütésben az iskolába? (Ha még szüksége van rá, mert a kamasznak már – ugye – ciki anyukával/nagymamával érkezni.) Hányszor éltük meg annak örömét, hogy közben beavat féltve őrzött apró titkaiba, persze, ha kiérdemeltük a titoktartás felelősségét?
Inkább méltatlankodunk, miközben az előttünk lévő autó féklámpái szétzilálják maradék kapcsolatunkat azokkal, akiket (állítólag) a legjobban szeretünk...