Kőbölcsője e földnek.
Százados szellem árva
csecsemőágya.
(Bélelni hűssé páfrány
susogott a diákban,
midőn álmokat ringatni
idejártam.)

Mezőség, Szilágy, hős Hunyad
s a távol
Székelyföld innen hajolt ki,
mint inggallér kabátból –
s körül terem
– kőmarokkal szórt mag –
a történelem.

Bévül a voltak árnya;
nagy Bethlen-hófuvások,
Apáczai-tüzekkel
lobogó telek.
Hűvösen néz a Bástya
a mohó Házsongárdra –
mi győzött néha itt,
túl eltemettetett.

Jövök néha, hogy lenne,
ki György vitéz lovának
tenyérből cukrot ad.
Ideje volna végre
már kapni lándzsavégre,
s nemcsak bűvölgetni
ama sárkányokat!

Körül tág jövőt renget,
türelmet, töredelmet
a Bölcső
s fölnő
új s új mene tekel –
(Esélyem bár, ha volna,
hogy engem majdan róla
nevezzenek el!)