A szegény ember favágással kereste a kenyerét az erdőn. Egyszer csak, mikor vágogatja a fát, valami jajgatást hall. Odamegy az ember, segíteni akar, s hát a szeme, szája elállott a csodálkozástól. Egy icipici hintócskát látott a pocsolyában, hat mókus volt elé fogva, s egy tündérkisasszony ült benne. Azt mondja a tündér:
– Jaj, te szegény ember, segíts ki a sárból! Meghálálom, teljesítem három kívánságodat.
Akkor a szegény ember megfogta a hintót az aljánál, s mókusostul, tündérestül kiemelte a pocsolyából, s pár lépéssel odébb letette a száraz tisztásra. Hálásan megköszönte a tündér.
– Azt mondom, te szegény ember, mikor hazaérsz, a feleségeddel kívánjatok hármat, s az a három kívánság teljesül.
A szegény ember megörült, abbahagyta a favágást, felkapta a baltát, s elindult haza. Azt mondja otthon a feleségének:
– Na, asszony, nem leszünk többet szegények!
– Hát az meg hogy lehet? Valami rengeteg pénzt talált volna?
– Azt nem. De hallgasd meg, hogyan jártam!
S a szegény ember elmondta, hogy járt a tündérkével. Megörült az asszony.
– Na, most aztán jól meg kell gondolni, mit kívánunk. Szép házat, földet, marhákat, mindenfélét.
– Jó, jó – mondja az ember –, de előbb kívánjunk valami ennivalót, mert igen éhes vagyok.
– Bizony jólesne, ha egy nagy szál kolbászunk lenne!
Hát ahogy kimondta az asszony, a padlásról a mennyezeten keresztül kunkorodik lefelé a kolbász a tűzhelyre. Alá rakott egy lábost, s a kolbász szépen belekunkorodott. Örvendezett az ember, hogy igazat mondott a tündér. Jókedvében rá akart gyújtani, megtömte a pipát dohánnyal, benyúlt a tűzhelybe parázsért, de olyan ügyetlenül nyúlkált a piszkálóval, hogy a lábos kiborult és a kolbász beleesett a hamuba. Fölmérgesedett az asszony.
– Ó ez az ügyetlen, szerencsétlen! – korholta az urát. – Bár az orrára ragadna!
Abban a pillanatban a kolbász vége a szegény ember orrára ragadt.
– Jaj, szerelmes isten, most aztán mit csináljunk! – siránkozott az ura. – Minek kívántad ezt? Odalett a második kívánságunk is. Eztán csak azt lehet kívánni harmadiknak, hogy az orromról essen le a kolbász!
– Dehogy kívánjuk! Maradjon csak rajta!
– Jaj, miket nem mondasz! Hogy menjek az emberek közé ilyen nagy csúfsággal? Az orromon egy nagy kolbász.
– Hát, akkor levágjuk! – feleselt az asszony. – Levágjuk a tövinél és meg­esszük. A vége ott marad.
– A végét sem engedem az orromon.
– Akkor az orrából is levágunk egy darabkát.
– Azt se engedem.
Rimánkodott, könyörgött az ember. Közben levágták a kolbászt, csak egy darabkát hagytak ott belőle, a többit megették. De olyan csúf lett az ura, hogy ha az asszony ránézett, kacaghatnékja támadt.
– Látod, látod! Csak te látod egyedül, s mindig kacaghatnál. Mi lesz, ha mindenki látja? Kívánjuk, hogy essen le az orromról a kolbász!
Mit volt mit tenni, megsajnálta az urát, s azt kívánták, hogy essen le az orráról az a falat kolbász is. Akkor aztán leesett, felkapták, megették. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.