Ha csak a „csevegésre” korlátozzuk a beszélgetést, százféléről is szó eshet anélkül, hogy magunkról akár csak egyetlen szót is vesztegetnénk. Pedig fontos, hogy elmondjuk a társunknak, amit gondolunk, de csak azt, amit valóban gondolunk. Amikor azonban arról beszélünk, hogy milyen a lelkiállapotunk, milyen élményekben volt részünk, akkor mélyebb szinten azt is közöljük, amit valóban megélünk.

Az igazi ragaszkodás, kötődés feltételezi, hogy a társammal megismertessem a valódi „énemet” úgy, ahogyan az van. Ezt többnyire nem könnyű megvalósítani, nem megy magától.

Nem könnyű például elmondani neki, hogy mennyire bosszant egyik-másik megnyilatkozása, amelyet talán észre sem vesz. Megtörténhet, hogy neheztelek rá, vagy kifogásolok valamit, meg akarom büntetni egy kicsit. Ilyen körülmények között az egyetlen helyes megoldás, ha elmondom, hogy milyen a lelkiállapotom, anélkül, hogy azért őt hibáztatnám.

Nem könnyű elmondani neki azt, amit érzek, hogy néha csalódott vagyok, elbizonytalanodtam, vagy néha úgy érzem, hogy kinevetne, ha egy kis gyengédséget és megértést kérnék tőle, még ha ez nem is látszott annyira szükségesnek.

Érzelmeink megosztása nem könnyű, mert általában – helytelenül – erkölcsi értékeléssel kapcsoljuk össze. Érzelmeink a mi belső megnyilatkozásaink, akár akarjuk, akár nem. Önmagukban nem igazak és nem hamisak, nem jók és nem rosszak – egyszerűen csak vannak, léteznek. Csak a helyzetekre való reagálásunk, viselkedésünk lehet jó vagy rossz.

Lehet, hogy időnként féltékenység gyötör. Jó volna, ha elmondhatnánk a párunknak, hogy tisztázzuk azt. Ha ezt nem tesszük, vagy valamilyen okból nem tehetjük meg, ahelyett, hogy nyíltan megbeszélnénk a helyzetet a társunkkal, úgy kezdünk viselkedni, mint aki féltékeny, ellenőrizzük, nyomozunk utána, szemrehányást teszünk neki, és ez nagy hiba lenne, megrontaná, megterhelné a kapcsolatunkat.

Ha el tudom mondani neki, hogy mit érzek, az sokkal inkább úgy működik, mint a kazán biztonsági szelepe: felszabadít a nyomás, a feszültség alól, így nem maradok rabja saját érzelmeimnek. Mert ezek arra valók, hogy lehetővé tegyék számunkra, hogy alaposan megismerjük, hogy megérezzük, hogy társunk elfogad és szeret – olyannak, amilyenek vagyunk.

A jó házasélet nem azt jelenti, hogy mindig ugyanazok az eszméink, ugyanaz az ízlésünk és ugyanazt csináljuk mind a ketten, hanem inkább szerelmes eszmecserét folytatunk mélységesen érzelmes jelleggel, hogy megtanuljuk úgy elfogadni egymást, amilyenek vagyunk.

A személyes értékelésre a legjobb módszer, ha bátran kitárulkozom az előtt, aki szeret engem, és hiszem, hogy szerelmem megtalálja bennem a jót.

Kertész Tibor,

a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa

(folytatjuk)