A két madár sokat búsult ezen, féltették, szégyellték is fiókájukat, hogy ilyen magával tehetetlen. Hiszen micsoda élete lesz így? Nem kergetőzhet a széllel, a felhőket se láthatja közelről, úgy él majd köztük, mintha nem is élne. S kinek jó az? Végül annyira elteltek a féltéssel meg a szégyenkezéssel, hogy lelökték a fészekből. Az emberek közt, gondolták, inkább ellesz majd szárny nélkül.
A csöppség persze sírt a fa alatt – a madár is csak ilyen. De nagyobb baja mégsem lett, mint hogy egy szegény favágó megtalálta, s hazavitte a sánta fiának, akit nagyon szeretett.
– Gyere csak ide – mondta –, találtam neked valamit. Nincsen szárnya, ez majd nem tud elrepülni tőled.
S vigyázva kinyitotta a markát; a madár ott aludt. A kisfiú alig nézett oda, máris elfordult, s még szomorúbb lett. Az apja nem tudta, miért. Valami mást várt talán? Más játszótársat? Lám, a gyerek meg ilyen. De ez csak az első este volt így. Csakhamar úgy megvigasztalódott, hogy vidámabb lett, mint valaha. Ha elbicegett a kertaljig, a madár mellette lépkedett, ha lefeküdt a fűbe, fölkapaszkodott a mellére, ha az ujjára vette, ott maradt. Így aztán a favágó is örülhetett, hogy kitalálta, mi hiányzik a fiának.
A madár közben szépen tollasodott, s az énekléshez is megjött a bátorsága, olyan volt az éneke, mint a legszebb furulyaszó. A fiú csak ezt szerette a legjobban hallgatni. Úgy érezte ilyenkor, hogy tágas domboldalon futkos, a madár meg fölötte röpköd – sok jó napot éltek így együtt.
Egyszer mégis meg­esett a baj: komédiások érkeztek a faluba. Egy kürtös meg egy bohóc nagy csinnadrattával hirdette az utcán, hogy mi minden látható majd a titokzatos ponyvasátor mögött. A kisfiú, aki még soha nem volt cirkuszban, nagyon vágyott rá, hogy végre megláthassa, mi az; az apjának meg nem volt szíve megtagadni tőle, elvitte a gyereket, s leültek valamelyik szegény helyre, a leghátsó sorba. Szerencsére onnan is ugyanazt látták, mint egyebünnen. A többi között egy csillogó ruhás embert, aki kiállt a porond közepére, és halkan azt kiáltotta:
– Muki, gyere elő!
Erre a színes függönyajtón kiröppent egy szarka, felrepült a sátor tetejéig, körbeszárnyalt az emberek feje fölött, s végül odaült a gazdája karjára. Az meg így szólt hozzá:
– Muki, mit láttál?
– Csillagot! – mondta a madár tiszta emberhangon, s ez majdnem igaz is volt, mert a sátor ponyváján felül festett csillagok díszelegtek.
Még sok egyebet is kérdezett a szarkától: „Mit ettél?” „Főtt babot.” „Mit ittál?” „Csak vizet” – amin mindenki nevetett, csak a kisfiú nem.
„Mért nem az igazi csillagot mutatják neki? – tűnődött. – Úgy nem volna sokkal szebb?”
S szörnyen megkívánta, hogy övé legyen ez a beszélő-repülő madár, ő bezzeg majd tudná, hogyan játsszon vele!
Míg mentek hazafelé, egyre csak ez járt a fejében; az apjának is feltűnt, hogy olyan nagyon szótlan.
– Hát nem tetszett? – kérdezte csodálkozva.
– De igen… – motyogta a fiú, s mielőtt lefeküdt, még sokáig kint ült a kályhasutban a szárnyatlan kismadár mellett, de ahhoz se szólt semmit, csak nézte.
Reggel aztán odabújt az édesapjához.
– Úgy szeretném azt a szarkát – súgta –, szerezze meg nékem, édesapám… akkor sose búsulnék többet.
A favágó a szívét is kitette volna a fiáért, most se tudott nemet mondani.
– De hogyan vegyem meg? – töprenkedett. – Mert ingyen nem adják ám!
– Odaadom cserébe az enyémet – mondta a fiú.
A szegény ember rábólintott. Hát jó, majd megpróbálja. S elment a komédiáshoz. De az hallani sem akart a dologról. Csupán akkor állt kötélnek, mikor a favágó megtoldotta a csereberét egy jó kövér tyúkkal is; így már ment a vásár. Elkelt a szárnyatlan, helyébe ott volt a szarka.
– No, örülsz? – kérdezte a fiától.
A kisfiú ragyogott a boldogságtól. Egész nap a bolondos szarka röpködésében gyönyörködött, s mind csak azt kérdezte tőle: „Hol voltál? Mit láttál? Mit ettél? Mit ittál?” – a szarka pedig mindig ugyanazt válaszolta; még nappal is a csillagokat emlegette.
Ennek azonban már sehogy se tudott örülni a kisfiú; s csakhamar annak se, hogy ha sétálni mentek, a szarka folyton magára hagyta, ide-oda szállt.
És akkor egyszerre szívébe nyilallt: mi lehet most az ő szárnyatlan pajtásával? Él-e, hal-e? Ó, hogyan tudott megválni tőle! Hogy tudott ilyen kegyetlen lenni hozzá! Hiszen mégiscsak az volt az ő igazi barátja – ha együtt botladoztak a kertben, mindig el tudta képzelni, hogy ő szalad, a kis szárnyatlan meg röpül.
S attól kezdve sírt éjjel-nappal, siratta a régi madarát. A favágó ezt már végképp nem értette, de azért igazat adott a fiúnak; s megígérte, hogy megkeríti a madarat. Csak hát hogyan? Merre keresse? Könnyebb egy szekér szénában meglelni egy tűt, mint egy vándorkomédiás családot. Nem is sikerült, hiába fáradt. De a fiát mégsem akarta búsulni hagyni, és kifundálta, mit tesz. Egy nap fölkerekedett, és elment oda, ahol a régi madarat találta. A nagyok éppen repülni tanították a kicsiket – s ő mindjárt beállt lesbe az egyik bokor mellé. Nem számított rosszul, egy ügyetlenke szinte a lába elé potyogott le a földre. Hamar kapta a kalapját, s míg az anyamadár visszarepült a fára, letakarta a fiókát; mégsem akarta megszomorítani, hogy előtte elvegye a gyerekét. Aztán kiszedte a kalap alól az ijedt apróságot. Annak ugyan volt szárnya, de még olyan kis csonka, hogy nem tudott repülni vele.
„Nahát, ha ilyen satnya vagy, majd én elkötöm a szárnyad, akkor nem is nől ki soha!” – gondolta a favágó, s meg is tette, amit gondolt, úgy vitte haza a fiókát, megnyomorítva.
Mutatta a fiának.
– Nézd csak… Megismered-e? Ez is csak olyan ám…
A fiú rögtön észrevette, hogy másik madár az, de hogy miből, hogyan, azt maga sem tudta. De azért így is nagyon megörült. Ha sétált, volt megint bicegő társa, volt, aki fölugráljon a mellére. És újra tudott kacagni a szarka sok csacsiságán.
De ez az öröm se tartott örökké, ismét megtörtént a baj. A kisfiúhoz egyszer eljött látogatóba a keresztapja, s vele jött a fia is, egy vásott, rossz kölyök. Ennek a suhancnak semmi játék nem volt elég, még a mókás szarkát is úgy felbosszantotta, hogy végül már egyetlen szót se szólt, csak cserregett mérgesen.  A kismadarat meg faggatta, húzgálta, hogy miért nincs szárnya.
A fiú kétségbeesetten könyörgött neki:
– Ne kínozd már… Hagyd békén! Honnan tudja szegény?
De az nem hallgatott rá; addig fogdosta a madarat, míg rá nem jött a turpisságra. Rögtön előszedte a bicskáját, és kiszabadította a két elkötözött szárnyacskát. Ez tán még nem lett volna baj, de mihelyt elengedték a madarat, olyan ügyetlenül vergődött, hogy ott előttük kimúlt.
Erre pedig a favágó sem tudott orvosságot. Se a halott madár bajára, se a fia sírására, mert az úgy zokogott, hogy az egész utcát fölverte. Egyre csak azt hajtogatta, hogy ha meghalt a madara, amelyiknek nem volt szárnya, ő is meghal, hiszen neki sincsen lába.
A szarkának kicsi esze volt, de azért megértett annyit, hogy most az ő bolondoskodása se használ. S nagyon megsajnálta a gazdáját. Hiszen az mégiscsak jó volt hozzá, s ha mégse tudják boldogítani egymást, ugyan ki hibás benne?
S elrepült a nagyvilágba, éjjel-nappal repült. Járt mindenfelé, amerre csak megfordultak komédiások; végül is, ami a favágónak nem sikerült, sikerült neki: meglelte a kis szárnyatlant, az igazit.
Gyengéden csőrébe vette, s a favágó házáig meg sem állt vele.
Ott aztán bekiáltott az ajtón: „Mit eszel? Mit iszol?” A kisfiú nem hitt a szemének, mikor meglátta őket. Ölelte, csókolta, akit régen holtnak hitt már – s attól kezdve mindkét madarat egyformán szerette; az egyik a lába mellett lépkedett, a másik a feje fölött röpködött; így voltak boldogok, míg meg nem haltak.
Ha valaki mégis megkérdezte tőlük, hogy „Mért nincs szárnyad, mért nincs lábad?” – mindig a szarka felelt mind­annyiuk helyett: „Van már szárnyunk, van már lábunk!”
Csak ők hárman tudták, hogy ez csak­ugyan igaz.