– Mester, jelzős szerkezetei: szélfútta lelkiismeret, vézna szegénység, ötletelő nyafogás, elsinkófált újjászületés, azt érzékeltetik: költészete nem egy konkrét politikai hatalom ellen, hanem annál is nagyobb erejű globális folyamattal szemben lázad. Ebből a szempontból új korszakba lépett-e az irodalom?

– Már a hatvanas évek végén magyarul is olvashattuk azokat a szövegeket, amelyek a világot globális faluként írták le, és a Marshal McLuhan-i egyidejűség élménye, az egységesülés folyamatának lehetőségei nemcsak a gazdagokat tették gazdagabbakká, hanem a szegényeket még jobban elszegényítették. Ebben a folyamatosan növekvő újszegénységben, kiszolgáltatottságban koszolódik el végzetesen a környezetünk, válik egyre élhetetlenebbé a világunk; azok a sajátosságaink vesznek ki, tűnnek el nyomtalanul, amelyeknek sokfélesége létünket, fennmaradásunkat biztosítja. Hogy ezzel az új helyzettel, ezekkel az új kihívásokkal mit tud kezdeni az ember, az irodalom? Nem tudom...

Csak azt tapasztaltam – a Délvidéken nem is olyan rég ez közelről látható, érzékelhető volt! –, hogy az emberek a legnehezebb időkben, amikor az égből kapták nyakukba a tüzet, összeverődtek, egymásba kapaszkodtak, énekeltek, imádkoztak, verseket mondtak: a költészetbe kapaszkodtak.

– Az égi magaslat, a tavaszi megújulás derűje – Csillagos áradozás, Rügyfakadásos láz – hogyan ad sugallatot a befogadónak ahhoz, hogy korunkban is emberhez méltó gondja legyen?

– Közösségként is meg kell újulnunk, fel kell fiatalodnunk. A háborúk csak az ágyban nyerhetők meg, és nem a harctéren, ahol csupán a hullabűz diadalmaskodhat – írtam a kilencvenes évek elején. A hagyományos családi értékek fontosságát nem árt most sem hangsúlyoznom, pláne ha arra gondolok, hogy felénk is az erős családi kötelékek biztosították, biztosítják az igazi megpróbáltatások túlélését.

– Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A délvidéki magyar költészet hogyan fokozza tántoríthatatlanná a térség fiataljainak nemzethez tartozását?

– A délvidéki magyarság, kultúrájával együtt, igen válságos helyzetben van: mostanában naponta 12 fiatal magyar hagyja el a szülőföldjét. Sokszor elmondtam már, hogy a Kárpát-medencében otthonos nemzetünk rettenetesen elöregedett, hogy legtöbb gondunk, nyomorúságunk ebből az elöregedettségünkből adódik. A hatvanas években azért lehetett néhány érdekes – bár a folyamatosságot akkor is megszakító! – pillanata a kultúránknak, mert a délvidéki magyarság szívós életerejével, kitartó munkálkodásával pótolni tudta a (második világháború végén felszabaduló rablással járó) magyarirtás vérveszteségét.

A délvidéki magyar értelmiség tervszerű elűzése, alantas napi politikai célokra való felhasználása, hogy ne mondjam: betájolása, rafinált módszerekkel történő felszámolása, ellehetetlenítése az elmúlt száz évben folyamatos volt.

Ennek a levét isszuk ma is. Ezért válik kérdésessé a továbbiakban magyar közösségünk fennmaradása...