Ha úgy vesszük, ha kicsit belegondolunk, akkor rájövünk, hogy a nyár egy esztendő életének bimbózó asszonyállapota. Életerőtől duzzadó, szerelemre, nemzésre, szülésre kész, lélekben szilárd nő, ki már túl van a tavasz bohókás lányállapotán, de még nem érte el a beteljesülést hozó ősz boldog bölcsességét, érett mosolyát.
Pár napja a legutolsó pogány vár, Bálványos tövében, a Keleti-Kárpátok délre kanyarodása előtt mintegy száz kilométerre, csodáltam az erdélyi hegyvidék megismételhetetlen szépségét, természet- és Istenközelségét. Gyerekkori nyaraim, szülőföldem varázsa talán még szebbé tette a látványt.
Vasárnap jöttünk vissza. Igen, lehet, már unalmas, de mindig így érzem: otthonról haza. S ezt az egyáltalán nem zavaró, hanem igenis boldog, gazdag lelkiállapotot, mikor az ember az egész Kárpát-medencében lesz lassan otthon, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy az 540 km-es autózás (nyolc és fél órás út) után megráztuk magunkat, felpattantunk a bringára, és irány a Körös-part. S az erdélyi zöld hullámú dombok, hegyek után szinte itta a tekintetünk a buja, vadkomlóval benőtt, magából nyuszit, fácánt ,,kiköpő" duzzasztó felé eső Körös-túlpart látványát. A folyó hűvös lehelete, az iszap illata keveredett a frissen learatott búza csodálatos életszagával.
Visszafelé pedig, az innenső parton, Dánfok felé hajtva az alkonyatban a sötétzöld víz, az árnyas fák lombja, a beálló csend bűvölt elhalkító ámulatra minket.
Majd a várost néztük, és szembetűnt, hogy talán sosem volt ilyen dús zöld a táj, mint idén a kövér, esős tavasz, nyárelő után. Eddig azért szerettem a gátról nézni a várost, mert a házak cserépteteje, a kiálló templomtornyok olyan igazán élhető, magyar kisváros lelkületét mutatták. Most a vörösesbarnás tetők csak itt-ott bukkannak elő a remény színének minden árnyalatát felvonultató üde életáradatban.
Szép Békés. Mondják ezt az ide ellátogató barátaink is kivétel nélkül. S akkor még nem ettek a kolbászból, nem ittak a pálinkából... hát még utána mit mondanának!
De szép volt szülővárosom is, Sepsiszentgyörgy, hisz lelkem része. Szép a vasárnapi, csendes, patyolattiszta Marosvásárhely is. És szép a rendezett Sarkad s a Búsuló juhász Dobozon. Az egész egykori ország az.
Csak mi, emberek, honunk lakói idomulnánk már e szépség után, s engednénk szabadon a mindannyiunkban fellelhető, ott rejtező jót! Hogy csillogó szemmel lássuk meg egymásban — oldalfüggetlenül — az embert. S akkor tényleg szívből énekelhetnénk együtt, hogy ,,Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország".
