Az időben, amikor Budvárán rabonbán székelt, Csicser várában egy Csicser nevű ifjú vitéz lakott, aki megszerette a rabonbán szépséges leányát, s amikor csak szerét ejthette, átlovagolt Budvárába. Szerette a leány is Csicsert, de amikor a büszke rabonbán ezt észrevette, megtiltotta Csicsernek a látogatást. Kicsinylette Csicsert. Fejedelmi vérből való ifjúnak szánta ő a leányát. Szegény Csicser, többet nem mehetett át, otthon sóhajtozott a szép leány után, de hiába volt az apai tilalom, mindig beszélgettek egymással: nyílvesszőjükön küldözgették át egymásnak szomorú, kesergő leveleiket.
Így telt, múlt az idő, esztendő esztendőre borult, mígnem egyszer ellenséges népek törtek be a székelyek földjére. Csicser vette észre először az ellenség közeledését. Látta, mint lepi el lassanként a Nagy-Küküllő vidékét. Nosza, mindjárt meggyújtatta a nagy máglyákat, s az ég felé csapkodó hatalmas lángok mindenfelé hírül adták a közelgő veszedelmet. Egyszerre mozdult meg minden várnak fegyverfogható népe, egy táborba verődtek, úgy indultak a rabonbán vezetésével az ellenség elé. Mondanom se kell, hogy ott volt Csicser is, vezette a maga kis seregét. Alig csapott össze a székely sereg az ellenséggel, a rabonbánt körülfogták, s ha nincs ott Csicser, aki széles, görbe kardjával utat vágott magának, s a legnagyobb veszedelemben ért a rabonbán mellé, bizony felkoncolják a rabonbánt. Csicser nemcsak megmentette a rabonbán életét, de élére állt az egész seregnek, s úgy szétverte az ellenséget, hogy híre-pora sem maradt. Nagy diadallal vonult vissza a sereg Budvárába, de még fel sem értek a várba, mondta a rabonbán Csicsernek:
– Az életemet megmentetted, Csicser, kívánj tőlem akármit, teljesítem a kívánságodat.
Mondá Csicser:
– Nem kívánok én semmi egyebet, add nekem a leányodat.
Mondjam, ne mondjam, ha nem mondom, úgyis tudjátok: a rabonbán nem másolta meg a szavát: még aznap megvolt a lakodalom, s hét álló hétig nem is volt vége annak.