Az sem érhetett senkit meglepetésként, hogy a fórum bősz nemzetharcosainak nem olyasmi tűnt fel a kihirdetés előtt álló törvénykönyvben, ami esetleg a 28 éve úton-útfélen emlegetett decentralizációt nyirbálja, tovább gabalyítja az ügyintézést, hanem ez alkalommal is az állam autoritása újabb visszaszorulásának, a szent és sérthetetlen román nyelv halálának a víziója ötlött fel lelki szemük előtt. És már a tragikus jövőt is látni vélik: a magyar nyelv bizony hivatalossá válik a Székelyföldön, sőt, ennél több történik: az ország egyetlen hivatalos nyelve szépen kiszorul majd a közigazgatásból. Nem szükséges különösebb képzelőerő ahhoz, hogy világos legyen, az egész látomás innen merre kanyarodik: a magyar nyelv hivatalosítása után mi más következhet, mint a természetesen tovább is területinek hazudott, de valójában etnikai alapú autonómia. Ami egyértelműen a székelyföldi románság halálát, exodusát is hozná magával. Ekkora veszély árnyékában az egyetlen lehetőség marad: minden fronton harcolniuk kell, a fővárosba felvonulni, és ha már ott vannak, az államfőnél panaszkodni, de addig is levélben felhívni a figyelmet a közelgő vészre.
 Semmi új a nap alatt – mondhatná bármely józan, e vidéken mindennapjait tengető székely-magyar vagy román polgártárs –, az örök szolgálatos bajkeverők és neveltjeik újabb koncot találtak, melyet szorgosan rágva és rágatva fenntarthatják a nemzetbiztonságot veszélyeztető „háborús övezet” rémképét a három megye kapcsán. Ráadásul mostani érvelésük is messze elkerül minden logikát, hiszen pár magyar nyelvű űrlap és felirat – ha egyáltalán sikerül bevezetni, az alkotmánybíróság nem kaszálja el mindenestül a rendelkezéseket – kötelezőségétől a magyar nyelv hivatalossá tételéig igen-igen hosszú és göröngyös út vezet. Pontosabban csak vezetne, a jelen politikai viszonyulás, közhangulat még véletlenül sem a kedvező irányba mutat.
Ami őszintén aljassá teszi a fórum szószólóinak és elvbarátaiknak megnyilatkozásait, hogy a legvérmesebb, nemegyszer habzó szájjal a nyilvánosság elé fröcskölt vádaskodásaikkal egy időben szemrebbenés nélkül ismételgetik: nekik bizony az egyszerű magyar emberrel, a szomszéddal, munkatárssal semmi bajuk, csak a románellenes, az állam egységére törő vezetőikkel és a megalkuvó, áruló román politikusokkal. E „békére törekvésük” közepette ugyanakkor érdekes módon minden egyes, a magyarság jogaira vonatkozó szösszenetet képesek ürügyként felhasználni (természetesen nemzetféltésként csomagolva), hogy egyértelművé tegyék a „jó szomszéd” számára: ne feszegesse a jóindulat határait, már így is túl sokat kapott, ne feledje, hol a helye és főképp, hogy vésse jól az eszébe: ő itt csak megtűrt jövevény, és mint olyan, csak másodrangú állampolgárnak tekintendő.