A legközelebbi bankautomatánál készülök pénzt kivenni. A kártya már bent van, a kód belőve, nyomogatom a gombokat, de a harmadik körnél megkutyálja magát a gép, nem reagál semmire. A kártyát sem tudom kivenni. Na most mi a fenét csináljak? Hívhatnám az automatán feltüntetett sürgősségi számot, de megint nincs nálam telefon. Murphy. De ha csak a piacig futok le, minek telefon? Na, mindegy, ezentúl, ha a szemetet viszem le, akkor is nálam lesz. Hátha beesek a kukába?
Próbálok bemenni az udvarra, talán segít valaki. A kapu leleláncolva, de addig rángatom, amíg kidugja egy ablakon a fejét valaki. Nincs közük a géphez. Csak hozzájuk van felszerelve. Hívjam a bankot. Jó, de nincs nálam telefon. Nem tud segíteni, ablak be.
Közel lakom, hazairamodok. Amikor a sarokról visszanézek, két nem túl bizalomgerjesztő ember téblábol az automatánál. Na, most menjek vissza, vagy fussak tovább? Az utóbbit teszem. A tömbház előtt felkiáltok a gyermeknek, hogy gyorsan jöjjön utánam a telefonnal. Nem érti, mi van, de érkezik. Én rohanok elöl, ő utánam a telefonnal. A sarokról látom, hogy már két másik férfi van ráborulva a gépre, és nyomkodják a gombokat. Ők még kevésbé bizalomgerjesztőek. Két sötétebb bőrű, rosszul öltözött fiatal. Rájuk ripakodom, hogy mit csinálnak itt? Pénzt akarnak kivenni. Mivel? Az én kártyám van bent. „Hagyják abba, hívom a rendőrséget!’’ Kivesznek egy kártyát, nem az enyém. Egyiknek a zsebében egy flakon sör, mutatják a kasszaszalagot, amivel vásároltak, csendben állnak, én őrjöngök. Mondják ők is, hogy hívjam a bankot. Megvárják.
A bankból a szokásos géphang válaszol, hogy várjak, nincs szabad emberük. Telnek a percek, hallgatom a telefonban a zenét, sokára szól hozzám végre egy élő ember. A fiúk türelmesen állnak és néznek. A gyermekem is nézi a magából kikelt anyját. Már a járókelők is bámulnak. Nem lehetek túl szép látvány. De ha valaki felvette a pénzem? Nem lesz nyaralás, nem lesz számlafizetés, nem lesz semmi. A két sötétbőrű fiatal kérdi, hogy mit mondanak a bankból, nem várhatnak egész nap, ha akarom, hívjam a rendőrséget.
Nem kis időbe telik, míg érvénytelenítik a kártyámat, és megtudom, hogy megvan a pénzem. Hogy a kártyámmal mi lett, most sem értem.
Megkönnyebbülhettem volna, de valahogy mégis rosszul érzem magam. „Ne haragudjanak, de megijedtem. Bocsánatot kérek, tényleg ne haragudjanak.’’ De mondhatom ezerszer, nem változtat ez semmin. A gyermekeim folyton azt hallják tőlem, hogy ne éljenek előítéletekkel. Nem olyan rég az egyéni műsorom a cigányokról szólt. Alaposan beleástam magam a témába, cigányfolklór, kortárs cigányköltők, régi periratok, szociológiai tanulmányok, hosszú időt szántam rá. Azért használom bátran a cigány szót, mert ők magukat nem romáknak mondják, nincs bajuk a cigány megnevezéssel, sőt. Mi, a „ fehér” társadalom romázunk, főként a médiában, konferenciákon, kongresszusokon, mert a cigányozás diszkrimináció, és a lelkiismeretünk is így valamivel tisztább. De én szégyellem magam. Miféle elvek szerint élek, ha így viselkedek? Ha a bőrszín és a kopott ruha mégis befolyásol? Ha rögtön rosszat feltételezek? Szégyellem magam a két fiú előtt, akiket megaláztam, magam előtt és a gyermekem előtt. Mondhatok én otthon bármit, ha ilyet lát tőlem. „Tudod, hogy hibáztam.  – Tudom, anya, de gondolhattad volna, hogy nem csináltak semmi rosszat. Ők is mondták, hogy ha akarod, hívd a rendőröket, megvárják.’’
Nekem ma feladták a leckét keményen. Szégyellem magam.