A legelterjedtebbek közé tartoznak a következők: vargánya (valószínűleg délszláv, horvát eredetű szó), szepe (talán a francia cèpe-re megy vissza), medvegomba, hirib (szláv eredetű, román közvetítéssel is bekerülhetett nyelvünkbe), tinóri, pitonka (balkáni eredetű szóból, valószínűleg román közvetítéssel kölcsönöztük), mátégomba. A népi nevek jórészt nem faji, csak nemzetség-szintűek (bár leggyakrabban az ízletes vargányára, illetve a nyári vargányára vonatkoztatják őket, a Boletus edulisra és a Boletus reticulatusra).

Az előfordulás, a termés idejére utal búzavargánya, hajdinavargánya, vetővargánya, sarjúgomba. A medvegomba (Háromszék, Csík), mátégomba (Máté a medve egyik székelyföldi megnevezése), tinóorra (Palócföld), kenyérgomba (Bánság), vastaglábú(gomba) (Palócföld, Bódva mente), tönkösgomba (Partium, Bihar), vastagszárú tinóri (Kárpátalja, Máramaros) nevek mind a gomba alakjára utalnak. A gomba színére utaló nevek is elég gyakoriak Dunántúlon, Felföldön, Kárpátalján: barna pesze, barna tinó, barna vargánya, fehér gomba, fehér aszaló, fekete hiriba, feketehátú tinóri, sárga pesze stb. A termőhelyre vonatkozik több más elnevezése a vargányának: bikgomba (Gömör), bikhilib (Moldva), fenyősi vargánya (Őrség), fenyőszepe (Bódva mente), nyírfaszepe (Palócföld), tölgyfaszepe (Palócföld), tölgyfatinóru (Ung-vidék). Jellegzetes és elterjedt tartósítási módja a vargányának a szárítás, erre utal Zobor-vidéki népi elnevezése: aszaló(gomba). Ebben tükröződik annak tudata is, hogy ez az a gomba, amely talán a legjobban megőrzi ízét szárítás után, sőt, aromája még erősödik is. Az árusításra, a forgalmazókra utaló nevek lehetnek a következők: németgomba, örménygomba (Székelyföld, Csík). Nem gyakori, de több helyt is előforduló a „bába” – hiedelemlényre utaló – szót tartalmazó népi neve a vargányának: bábagomba (Boletus spp., Háromszék) stb. A gomba értékelésére, megbecsülésére utaló elnevezéseknek tudhatók be az ilyenek: igazgomba, igazi gomba, királyné(gomba), úrigomba, magyargomba. Kevés a vargánya esetében a más fajokkal közös név, de azért van ilyen, például a tinótorty a kétszergyűrűs tölcsérgomba  népi neve is Székelyföldön (Sóvidéken, illetve Gyimesben, Gyergyóban), sőt Homoródalmáson (Udvarhelyszék) a pöfeteget nevezik így.

Máskülönben elsősorban háromszéki jellegzetességnek számít a medvegomba elnevezés.

Vargánya neve a Dunántúl (már Clusius jelezte innen 1601-ben) s az Alföld tájegységeire jellemző, a Felföldön (Palócföldön, Kárpátalján) a szepe, pesze, cepe a gyakoribb népi megnevezései az ízletes vargányának, a Mezőségen s Székelyföld főleg nyugatibb részein a hirib, hirip és változatai az elterjedtek. Hirip(gomba) elnevezése Mátyus Istvántól (1787) adatolható, majd hirip (1808), hiriba (1838), hiribe (1897) és más változatokban fordul elő.
A megkülönböztetett megbecsülés jele, hogy bizonyos életkorú, nagyságú, sőt, meghatározott időben termő vargányáknak néhol magyar nyelvterületen is külön elnevezéseik vannak. Az Őrségben totyolának, illetve tehenpírának nevezik az elöregedett példányokat. A ma Szlovákiához tartozó Kishontban futó tinóorrának. Olyan is van, hogy vargánya anyjának hívják a szezon kezdetén termő nagyobb példányokat. Szalafőn jegyeztem le, hogy a termésidő elején megjelenő nagyobb vargánya neve „anyavargánya, azé me attó lesz a többi, gondolják.”

Zsigmond Győző

(folytatjuk)