Három kis testvérke, amint egy nap a réten sétálgatott, tükörsima, sötétbarna színű útra bukkant.
– Hát ez miből lehet? – kérdezte az első.

– Nem fából – mondta a második.
– Nem is szénből – vélte a harmadik. Az első, hogy megtudja, miből is van az út, lekuporodott és megnyalta. Csokoládéból volt, igen, az egész út csokoládéból készült.
Elkezdték enni az utat. Megették egy darabon. Aztán még egy darabon. Közben az út mentén hófehér kilométerkövet pillantottak meg. Nem volt az se kőből, se betonból, se krétából.
A második testvér megkóstolta, hogy megtudja, miből van a hófehér kilométerkő. Tejszínhabból volt, finom, édes tejszínhabból.
Ették tovább a csokoládéutat, tejszínhab kilométerkővel. Leszállt az este, de a három kis testvér még mindig csak ette és ette a csokoládéutat és tejszínhab kilométerkövet, míg egyikből se maradt semmi. Nem volt már se csokoládé, se út, se tejszínhab, se kilométerkő.
– Hol vagyunk? – kérdezte ekkor az első.
– Valahol – mondta a második.
– Sehol – mondta a harmadik.
Nem tudták, mitévők legyenek. Szerencséjükre, a mezőről hazatérőben arra szekerezett egy parasztbácsika.
– Majd én hazaviszlek benneteket – mondta. És hazaszekerezett velük, egészen a házuk kapujáig. Miközben leszálltak, észrevették, hogy a szekér nincsen se vasból, se fából, se műanyagból. Vajon miből lehet?
A harmadik testvér megkóstolta, hogy megtudja, miből van a szekér. Piskótából volt, piskótatésztából. Se szó, se beszéd, nekiláttak, megették: nem hagytak belőle egy fia kereket, egy árva lőcsöt se.
Sohase volt még ilyen szerencséje a három kis testvérnek. És ki tudja, lesz-e még valaha?
Fordította: Sziráky Judit