Kevés mulatságosabb irat létezik némely, ún. őstörténeti tudományos szövegnél. Sok szerző kifejezetten bújócskázik saját fogalmazásának kacifántjaiban, mintha a Mátyás királyhoz igyekvő okos lánykát utánozná, akinek az volt a föladata, hogy menjen is az úton, meg ne is, vigyen is ajándékot meg ne is...
Vannak ugyanakkor roppant egyszerű, nyílt, csupán az igazságra törő írások is. Ezek általában letisztult, hátsó gondolat nélküli közlések.
Például ez: „Kedves András! Köszönöm a finnugrisztikáról szóló leveled, és az előzőt is, amelynek mellékleteit örömmel olvasom. (…) Nem tudom, említettem-e, s ha igen, akkor elnézést kérek, hogy drága Erikem, ugye Vászolyi Erik finnugor nyelvész professzor pár héttel halála előtt a következőket mondta: »Anyám, nagyon figyelj, mondani akarok neked valamit.
A magyar nyelv olyan, mint a baszk. Teljesen egyedülálló. Nekünk nincsenek nyelvrokonaink. De ne mondd el senkinek.
« Miután szinte élete utolsó pillanatáig szellemi frissességgel rendelkezett, nem vonom kétségbe fenti kijelentésének valódiságát. Ezt ő alaposan átgondolta – volt rá ideje a kórházban, ahol élete utolsó két hónapját töltötte – felkészült arra, hogy ezt velem »bizalmasan« közölje.
Üdvözlettel: Mari.”
Hangsúlyozzuk: Vászolyi professzor idézett tudományos végrendeletében nem azt állította, hogy „a magyar nyelv olyan, mint a baszk”. Nem mondta, hogy valamilyen értelemben rokonok vagyunk, hanem ennek az ellenkezőjét! „Teljesen egyedülálló.” Egyáltalán nincsen atyafisága se egyiknek se másiknak! Márpedig a honi nemzetpolitika alapcélja 1849 óta, hogy beszuszakoljon bennünket egy számunkra idegen, szegény családba.
Miért? A szabadságharcért való bosszú még rendjén volna. Nyelvédesanyánkat azonban nem lehetett Damjanichék mellé akasztani az aradi vár sáncában. Mindennél keményebb büntetést róttak ránk. A magyar mivoltot jelentő, és a világ egyik legősibb, beláthatatlanul gazdag és kifinomult nyelvét lelencbe adták! Aki ellenkezett, így a valaha élt legnagyobb magyar nyelvész, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), aki minden velünk kapcsolatba hozható nyelven tudott, száműzetésbe kényszerült (1879–1892).
*
Idehaza Vászolyi – ifjú kora ellenére – a komi/zürjén nyelv jeles tudósai közé tartozott. Elkészítette ennek az aránylag nagynak számító, háromszázezer főnél népesebb finnugor nép régi irodalmának fordítását. Hajdan a finnugorok között csak a komik tudtak írni, a XIV. századtól. Elsősorban keresztény vallási szövegeket hagytak ránk.
A tudományos emberek szerint kb. 200, a miénkéhez hasonló szavuk van. A komik is a szavak elejére teszik a hangsúlyt, mintha mondandójukat nyomatékosítanák, ahogy mi tesszük, de nyelvük nem gyökrendű, tehát a lényeg nem a szóalapító, alapjelentés-hordozó gyökben él. Ez a jelenség leginkább a magyar beszédrend külsődleges utánzását mutatja.
Ismételjük meg Vászolyi professzor megállapításának lényegét: „nekünk nincsenek nyelvrokonaink”. Tehát a komik sem azok, a többi finnugor sem, a török-tatár sem.
*
Történt, hogy volt gimnáziumi tanítványa, Hajnóczy Béla, aki később híres íróként a Péter keresztnevet viselte, bíróság elé került vörös zászló letépésének vádjával 1964-ben. Vászolyi tanár úr II. r. vádlottként állt mellette a Pesti Központi Kerületi Bíróság előtt. Szigorú ejnye-bejnyével megúszta, de Ortutay Gyula szemében nem. Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának elnöke egyet tudott, de azt ágyából kiugrasztva is, hogy milyen okból húz ő egyszerre két tucat előkelő beosztás után két tucat kiemelt fizetést. Tehát közölte Vászolyival, hogy tudományos pályafutásának vége, ne számítson akadémiai kutatóállásra az aspirantúra sikeres befejezése ellenére sem.
Másodrendű megértette a bíróság fölött lebegő szocialista törvényesség döntését: a tudományos pálya idehaza bezárult előtte. Őrangyala azonban fütyült a magát mindenhatónak képzelő Tutusra! Hamarosan kézbesített Vászolyinak egy Cambridge-be szóló meghívást. Onnan a fiatal tudós könnyedén távozott Ausztráliába, ahol – a bennszülött nyelvek-nyelvjárások tanulmányozása révén – új szakterülete tisztelt és nemzetközileg megsüvegelt kutatója lett.
Hagyta szegény komikat és zürjéneket az egész finnugorsággal együtt a pácban, ahonnan amúgy sem húzhatta ki őket. Útjára bocsátotta Tutust is: merülgessen szép nyugodtan tengernyi áltudása semmijében...
*
Magyarsága persze nem hagyta el: tovább kellett törnie fejét. Aki magyar, az sosem hagyhatja abba, még akkor sem, ha bármilyen okból finnugrászatba keveredik... Már tudta jól, hogy a derék komik és atyafiságuk bizonyos fölszíni tünetek ellenére sem tartoznak a rokonaink közé, akárcsak a finnek, a hantik, meg a többiek, szóval a finnugorság mint olyan, sem részleteiben, sem egészében nem ingünk, nem gallérunk, legföljebb hajdani szomszédunk, üzletfelünk, amire ragadt a magyar szó... Egy biztos: szabirnak nevezett őseink a Kr. e. III. évezred vége óta éltek a Dél-Urál vidéki falvaikban és a városaikban – andronovói kultúra –, és eljártak kereskedni a Kaukázusig, Bizáncig, Nyugaton vitték a finnugoroktól cserélt finom prémeket meg a borostyánt a Baltikumtól az Adriáig. Vagy talán csak S(z)abáriáig...
*
Mégis, hová tartozunk? Illünk-e bármelyik európai nyelv- vagy népcsaládba? Illenek-e ők mihozzánk?
No, a jó baszkok elbújtak az ibériai félsziget északnyugati csücskébe, ahol a madár se jár.
De mi!? Mi, a másik magányos, családtalan nép kiálltunk Európa közepére: ide lőjetek!? S lőttek is ránk szakadtalan puskával meg mérgezett szavakkal, rágalmakkal, de valahogy mégis álltuk a sarat. Azt sem tudjuk, mióta. Nem is kutatjuk, mert az áltudományos, értsd: finnugorellenes magyarkodás volna...
Ez a kérdéscsomó igényes honfitársainkat utolsó szusszanásukig nem hagyja nyugodni. Ezért kellett beszélnie róla halálos ágyán az aboriginál nyelvek kutatójává híresült Vászolyi Eriknek, hogy kedves felesége, Mari, akit igen mélyértelműen Anyámnak hívott, megtudja az igazságot. Legalább ő...
A megoldhatatlannak látszó kérdések kapuja egyelőre bezárult előttünk. Egyetlen nyitója talán Anyánk, Mária...
