Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

István király EmlékezeteMakkai Sándor: Magyarok csillaga - részlet - A haldokló Géza és István beszélgetése

2018. augusztus 18., szombat, Irodalom

 S hívatta a nagyúr a fiát, Istvánt, esti csillaggyúlásra, a palotásházba.

– Nagyuram! – jelentkezett István, megállva előtte, s tisztelettel emelte homlokához jobb kezét.

Az apa sokáig nézte, összehúzva éles pillantású sasszemeit, mint aki nagyon messzire kémlel.

  • Géza és István a Képes krónikában
    Géza és István a Képes krónikában

Úgy is volt. A maga egész életét meg a fia egész életét röpülte be a lelke.
– Ülj ide a lábamhoz, szembe velem –  mondta aztán tompán. – Beszédem van veled, Vajk. – Még mindig a régi, pogány nevén szerette szólítani.
István ráemelte várakozó tekintetét, s hallgatott.
– Nekem – kezdte a nagyúr lassan – más volt a rótám, mint a híres nyargalóknak... Itthon kellett megmaradni s úrrá lenni... Érted?
István elmerengve bólintott. Szemei tisztelettel néztek apjára, de a gondolatai még torpanva várakoztak.
– Itthon... – mormogta halkan. – Még nem jártam Esztergomtól háromnapnyi nyargalásra! – Kemény, komor arca elsötétült, s fekete tűz lobbant meg a tekintetében.
A nagyúr félig csukott szemhéjai alól figyelte, s ráfelelt:
– Én is szerettem volna... Repülni, hódítani... Csodákat látni... Hogyne!...
István összerezzent. Meleg hullám csapott fel a szívéből.
– S te is – folytatta az apa. – Értem. Hogyne érteném. Ketrecben éltél. Semmit se láttál. Ha egyet futamodsz, a gyepűbe botlasz... S nem volt szabad ez sem, az sem... Rejtettelek, mintha csomás volnál... Vajk, szegény fiam!...
– Nagyuram! – kiáltott fel a fiú. – Most...
– Most mindent meg fogsz érteni – bólintott az apa zord mosollyal. – A vad is össze­húzódik, mielőtt ugrana, Vajk... A régi szállás, ott a Duna-síkon tág volt, szabad... De magam hoztam ide, ebbe a zugba... Téged dugtalak el a hadnagyok elől... Amíg megnősz... Most már megnőttél.
A fiú keze önkéntelenül kinyúlt, s rátévedt apja hideg kezére. A nagyúr odapillantott, s ujjai megrándultak.
– Úgy, úgy – dörmögte, s megcsillant a szeme. – Már messze künn vannak ma a körmeim, Vajk... Minden gyepűközben van, ahol megvetheted a lábad... Birtokok, őrségek a törzsek között... Vejeim parancsolnak a kabaroknak s Lél né­pének... Az erdőelvi vajda az anyád testvére... Jól markold meg, hogy minden magyar ura légy!
István lelkén e szókra ismét átnyilallott a félelmes öreg táltos kegyetlen ítélete. Te nem kellesz nekünk!... S keserűség futott a torkára... Ő s a szabad magyarok?... Hogy is kellene nekik?... Sohase látták, nem ismerik... Mit remélhetnének tőle ők, kiket világnyargaló álmok szédítenek?... Tőle, idegenek tanítványától s barátjától?... Apja hurkot vetett a nyakukba, s most ő szorítsa össze!...
– Be kell végezned a munkámat – hallotta apja fáradt hangját. – Mindent előkészítettem... – Hirtelen érdes, kemény lett, s megcsattant a szava: – Parancsolom, Vajk!... Nincs többé széthúzás s apróka hadnagyok külön fejedelemségei... Utánam csak egy úr lehet: te, s csak egy akarat: a tiéd!... Mert különben... nincs többé magyari nemzet!...
A fiú kínlódva tépte magát, s aztán kirobbant belőle:
– Nem kellek nekik, nagyuram!... Már tudom, nem akarnak!...
Ónszürke lett a nagyúr arca, s az oldalához kapott... Beteg szíve vadul meglódult, a bordáit verdeste... Nagyot nyelt aztán, s lerázva a fájdalmat, merőn szegezte szemét István szemébe.
– Fegyver kell hozzá! – sziszegte. – Sújts le akárkire, aki ellenszegül!... Magyarok lesznek, tudhatod!... De átkozott légy, ha tétovázni fogsz!... Miért fogadtam be ide melléd az idegen lovagokat?...
– Igen! – kiáltott fel István gyötrődve. – Tudom, nagyuram!... Ők fognak megvédeni! A véreim... a magyarok ellen!...
– Pártütők, rablók, farkasok ellen! – csattant fel a nagyúr. – Vajk, Vajk, érts meg engem!... A lovagok keresztények...
István meghökkent. Zavartan pillantott apjára. Mi ez?... Az öreg barát halk, szomorú szavai jutottak eszébe: Látod, csak a szolganép talál benne vigasztalást... Isten szelíd báránya nem kell a magyari uraknak... az apádnak sem!...
– Szabad kérdeznem valamit? – suttogta, felpillantva.
– Kérdezz!
– Nagyuram nem keresztény?
– Tudod, hogy meg vagyok keresztelve – legyintett a nagyúr.
– Nem úgy, nagyuram... Azt szeretném tudni... mit tart erről... belül?
– Ki tudhat mindent? – mordult az apa. – Egy vallás sincs az igazság csilláma nélkül. Én egyet se bántok. Van itt keresztény, böszörmény, még zsidó is. Elég nagy úr vagyok hozzá, hogy mindenik imádkozzék értem... De nem erről van szó... A kereszténység beletartozik a terveimbe, Vajk.
– Nem... nem tudom megérteni – lihegte István, s egész lelke felkavarodott.
A nagyúr nehézkesen felemelkedett az ágyról, s bal könyökére támaszkodott. Jobbját lassan kinyújtotta:
– Nézd a Dunát! – parancsolta elfulladó hangon.
István megfordult, s kitekintett a nagy folyó tükrére. Az este leereszkedő árnyai közül sejtelmesen csillant fel az ezüst óriáskígyó lomhán gyűrűző teste, messze valahol előbb, s aztán közelebb és közelebb... Háta mögül hallotta most apja borzongató, ki-kihagyó, rekedt dörmögését:
– Így néztem... esztendőkön át... reggeli fényben s fekete éjszakában... a halálfolyót... a sorsunk kegyetlen folyóját... Amíg megértettem a szavát... Értsd meg te is... A Duna jön, jön... sohase apad el... nem lehet megállítani... Ha gátat vethetnék neki, saját földemet fullasztanám bele... Csak egyet tehetek: hátán vitethetem a hajómat... Érted?...
István kikerekedett szemekkel fordult vissza:
– Értem... s gyűlölöm!...
A nagyúr visszahanyatlott ágyára, s furcsán felkacagott:
– Ez a nyugat, a kereszténység... S most nézz ide, Vajk, erre a te bolond fajtádra, itthon... Idetrappolt a végtelen keleti pusztákról, ebbe a farkasverembe... S azt hiszi, pedig eleget próbálta hiába, nyargalhat tovább, a világ végéig, ölve s ragadozva... Ki-ki magának, hajrá... Bulcsú is ezt tette... Veszett bika... S hol van?... Átcsapott rajta a keresztény Duna... Ellepett volna, Vajk, ha én útjába nem állok akkor... De ésszel, nem bolond fegyverrel... Szerencsém is volt, nem mondom... Ottó, a császár letaposhatott volna minket, mindjárt a győzelme után... De más baja is volt, hál’ istennek... Csak a határait őriztette ellenünk... S én aztán ajándékot küldtem neki bosszú helyett, s izenetet: keresztény akarok lenni, népestől...
– Ez az, amit nagyuram ellen kiáltanak! – vágott bele István. Ez... – bólintott a nagyúr. – Ezér is akartak eltenni láb alól, tízszer is... S ezér kellett neked máig rejtőzni előlük... De csitt!... Magukat gyilkolták volna meg bennem s benned... A barmok, a veszettek!... Miért hajtottam ötezer férfit és asszonyt a keresztvízre, hogy a papok szinte táncra perdültek örömükben, s a táltosok úgy üvöltöttek, mint a veszett farkasok?... Miért keresztelkedtem meg magam is, s te mért lettél a kereszténységben István, ama vértanú tiszteletére?... Hogy aki rád támad, azt te pogánynak kiálthasd, s aki veled lesz, azt mind kereszténynek!... Ezért vannak melletted a lovagok, Vajk!...
– Nagyuram... én... csak most kezdem látni! – tört ki István ámulva.
– Mindjárt, egészen! – intett az apa. – Ha nem is értenek, ha gyűlölnek is érte, azért a magyart csak mi szeretjük, akik beverjük a fejét, ha kell... A német abban a szempillantásban kiirtana, amint alkalma, módja adódik rá... S ez a kedvező pillanat nemsokára itt lesz, fiam...
Ahogy most mélyen lehunyta a szemét, s elhallgatott, István megértette, mire gondol. Kezére hajolt, megcsókolta.
A nagyúr felnézett reá, s folytatta:
– Ha meglesz, aminek meg kell lennie... a magyarság egymás torkának esik a fejedelmi kardért... Koppány azt hiszi, mind őt akarják... De téved... Akkor majd ez is, az is magát fogja feltolni... Ha egyszer a vérszerződést megtapossák, a testvérharc nem áll meg többet, az utolsó csepp vérig... Ez lesz a soha vissza nem térő alkalom a keresztény nyugatnak: rárohanni az egymást marcangolóra, s végezni vele, mint ahogy végeztek sokkal nagyobb népekkel, Attila s Baján birodalmával is. Szent pofával s bús örömmel taposni vérkásává az istentelen pogányt: ez az, amire készülnek, amiért epekednek... De nem így lesz, ha te engedelmeskedsz nekem!... Ha keresztények harcának látja a világ a te harcodat pogányok ellen, akik kereszténységedért támadnak reád!... Sőt, inkább segíteni tartoznak neked Krisztusuk nevében, hogy úrrá lehess népeden... Ezért kell az idegen lovagokkal s keresztény zsoldosokkal menned lázadó önvéredre, Vajk!... A Duna viszi a te hajódat, ez a rászedett vén kígyó, a győzelem kikötőjébe!... Ezért éltem, gyötrődtem, ez minden, amit most már tudsz, fiam... Én végeztem... s te folytasd...
István lehajtotta a fejét... A világosság, ami most eláradt benne, rettentő volt, s csaknem elviselhetetlen... Igen, így kellett ennek a lángeszű embernek, az ő apjának cselekednie... Minden eszközt jónak s igaznak tartani, vérontást, színlelést is, az egyetlen cél: a győzelem érdekében... Így kellett befogni a halálos ellenség sárkányát a hámba, hogy őt testvérei hulláján át is az uralom székébe húzza... Így kellett iszonyú szeretettel szeretni a magyart... s elrabolni, megmérgezni, börtönné tenni az ő gyermekségét s ifjúságát!... Mi is ő ebben a tervben?... Büszke korona vagy puszta áldozat?... Mit is számított a nagyúr gondolatában az ő lelke, szíve, akarata, boldogsága?... Az ember maga?... Hát van is emberi cél ebben egyáltalán?... S ő folytassa, folytassa!... Hágjon a nyakára annak a népnek, amelyik nem ismeri, s előre gyűlöli mint árulóját?... Idegen fegyverrel?... S Krisztus nevében?...
Hideg, súlyos kéz nehezedett a fejére.
– Megértettél, Vajk, s engedelmeskedsz?
– Mi lesz a vége? – suttogta István, mintegy magának.
– A vége? – kérdezte a nagyúr. A szeme ravaszul villant. Kemény tigrismosollyal hajolt fia arcába: – Majd... egyetlen akarattal... megfordítod azt a kardot, nyugat felé...

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint lesz-e előrehozott parlamenti választás idén?







eredmények
szavazatok száma 1156
szavazógép
2018-08-18: História - :

Czakó Gábor: Vászolyi Erik megvilágosodása (Nyelvédesanyánk)

Kevés mulatságosabb irat létezik némely, ún. őstörténeti tudományos szövegnél. Sok szerző kifejezetten bújócskázik saját fogalmazásának kacifántjaiban, mintha a Mátyás királyhoz igyekvő okos lánykát utánozná, akinek az volt a föladata, hogy menjen is az úton, meg ne is, vigyen is ajándékot meg ne is...
2018-08-18: Irodalom - :

Wass Albert : Véren vett ország

Egy ország van a lelkünk mélyén,
más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén
sok könny-falu, sok bánat-város.