Ha egyetlen mondattal, verseinek egyetlen sorával akarnánk jellemezni az immár 35 éve halott Szőcs Kálmán költészetét, akkor a címben is kiugatott önvallomásával tehetnénk. Annál is inkább, mert rávilágít költészetének bizonyos kétarcúságára, amelyért még tragikusan rövid életében annyit piszkálták a kritikusok, hol rokonszenvesnek, hol pedig szenvelgőnek fogva fel mindig őszinte önvallomásait, valami olyasmit követelve tőle, amire ő — most már, három és fél évtizeddel földi vonulásának befejezése után nyilvánvaló — alkatilag egyszerűen képtelen volt.
Azzal is vádolták hogy ,,kiszáradt volna ama bizonyos kút", hogy a hetvenes évek eleji Szőcs Kálmán-vita egyik bizarr s rendkívül szerencsétlen szóhasználatánál maradjunk. Ami bánthatta a különben is túl érzékeny költőt, egy egész kötettel, a Töklámpással válaszolt rá, cáfolva elsietett és igaztalan költői eltemettetését. Ma már a Szőcs Kálmánt elmarasztaló állítások — a körültekintés vagy az önkontroll kétségbeejtő hiánya — egyszerűen nevetségesnek tűnnek. Mint ahogy nevetségesek voltak már akkor is, mert miért kellene mondjuk körültekintőnek lennie egy költőnek, vagy mire való egy nyilvánvalóan vallomásos líra esetében önkontrollról fecserészni?
Harmincöt esztendő megrostálta Szőcs Kálmán költészetét, s maradtak a nagy versei, amelyek fölfoghatók ugyan, ha nagyon akarjuk, egy sérült lélek neuraszténiás vallomásainak is — a világköltészet legnagyobb része sérült lelkek neuraszténiás vallomása! —, de mindenekelőtt megdöbbentően őszinte, sokszor ironikus és önironikus, gyönyörű versek.
