– Miként kezdődött és hogyan alakult a publicisztikai tevékenysége?
– Egyáltalán nem tartom magam „igazi” publicistának, hiszen nem vagyok profi újságíró. A liga létrejöttétől kezdődően – amelynek alapítója és rövid ideig elnöke is voltam – publikálok saját írásokat, értekezéseket, ismertető jellegű cikkeket, amelyek többnyire Erdély múltjával, történelmével és autonómiájával foglalkoznak, s ezeket a munkáimat előbb saját Facebook-oldalamon, saját blogomon közöltem, amelyeket aztán egyre több internetes médium is átvett – Corbii Albi – Fehér Hollók, Sighişoara Online, Neuer Weg, Condeiul Ardelean, Adevărul.ro –, illetve fordításban is megjelent jó néhány, például a kolozsvári Főtér.ro portálon és a Háromszékben. Sabin Gherman szerkesztő-újságíró és Bakk Miklós egyetemi tanár (BBTE) társaságában részt vettem több olyan konferencián, amelyeken Erdély társadalmának sokszínűségével és az autonómia lehetőségeivel foglalkoztunk. Néhány alkalommal vendége lehettem Sabin Gherman televíziós műsorainak, ahol az Erdélyt érintő kényelmetlen kérdésekről és az itt élő magyar közösség sorsát is meghatározó témákról beszélgettünk. Az Erdélyi Demokratikus Liga kereteit tágítani szerettük volna, politikai mozgalommá kívántuk terebélyesíteni, akárcsak Marosvásárhelyen a Szabad Emberek Pártját. Sajnálatos módon azonban ezek az elképzelések nem hoztak még igazi eredményeket. Talán a saját korlátaim is hozzájárulhattak az alig-alig érzékelhető eredményhez, de bízom benne, hogy a regionális politizálás szintjén hamarosan meg fog jelenni végre az a tényező, amelyre vágytam, s amelyet az eszmetársaim is szeretnének létrehozni.
– Milyen családból származik? Hogyan élt, él a „régi világ” emléke az elődeiben és a hozzátartozóiban?
– Negyedrészt oltyán származású vagyok, havasalföldi juhászok az őseim apai ágon, egyébként a nevem is innen való. Apai nagyanyám viszont balázsfalvi származású, görög katolikus hitű leány volt, aki beleszeretett nagyapámba és férjhez ment hozzá. Az anyai ágiak Fehér megye szerte több településen gazdálkodtak, de a Medrea családi néven több írástudót is felnevelt ez a nemzetség. Az erdélyi szellemet is tőlük örököltem, ezt nevelték belém kisgyermekkoromtól fogva. Családfakutatásaim során – görögkeleti és görög katolikus nyomon haladva – egész 1733-ig tudtam az időben visszahaladni az ortodox ágon. Nestor nevű szépapám jegyzői hivatalt vezetett Magyarigenben, a lánya pedig Medrea ük-üknagyapámhoz ment férjhez, aki celnai illetőségű volt. Feltörekvő emberek voltak ők is Erdély korábbi társadalmában. Többen is szolgáltak a hadseregben. Büszke vagyok arra, hogy a családom tagjai mindig hűségesek voltak a hazájukhoz, Erdélyhez, függetlenül attól, hogy az éppen milyen közigazgatáshoz tartozott. Ez pedig nem más, mint az érettség, a helyzet- és a szerepfelismerés jele, amivel én is teljes lelkemből, teljes erővel próbálkozom manapság, s mindez nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy felnövekedhessek az előttem járó ősök szintjére.
– Milyenek a kapcsolatai a Kárpátokon túli románokkal? Értelmiségiekre és a politikai osztályra egyaránt gondolok…
– Kevés és nagyon elenyésző a komoly kapcsolatom. A román politikum olyan mélyre süllyedt, hogy tagjaival nem kívánok semmiféle említésre érdemes kapcsolatot teremteni, hiszen ők jobbára xenofóbok, soviniszták és autonómiaellenesek, bármire képesek a szavazatok megszerzése érdekében. Sokatmondó ez a szószerkezet, hogy „Kárpátokon túli”. Abból kell kiindulnunk, hogy az erdélyi románok mindig különböztek a regátiaktól. Nagyvonalakban ez ma is így van. Különbözünk, s ez nem jelenti egyértelműen azt, hogy jobbak vagy rosszabbak lennénk, csak annyit, hogy mások. A Kárpátokon túli értelmiségi elittel azonban jók és folyamatosak a kapcsolataim, jelentős mértékben és feltételek nélkül támogatják azokat az eszméket, amelyeket másokkal nyilvánosan megosztok. Amit mi, erdélyi románok szeretnénk elérni, az csak akkor valósítható meg, ha az Óromániában élők is pontosan megértik a felvetéseinket. Egyazon kultúrához tartozunk, közös a nyelvünk, ám történelmi múltunk és hagyományrendszerünk elválaszt. Ilyen vonatkozásokról szót ejtettem nemrég, márciusban egy, a Radio France Internationale számára adott interjúban is.
– Milyen értelmiségi rétege van ma Romániának? Valóban létezik ez a társadalmi kategória? Vagy – miként a munkásosztály is, amely jószerével eltűnt – teljesen elveszítette a társadalmi súlyát?
− A román értelmiség létezik, de kvázi láthatatlan. Létrehozott magának egy saját párhuzamos univerzumot, ahol kibontakozhat ugyan, de a „várvédelem” ügyeiben nem vállal szerepet. Sokan megundorodtak, kiábrándultak, mások egyszerűen kényelmességből… Léteznek az értelmiségiek, de részvételük a civil életben és a politikában alig érzékelhető. A munkásosztály is fennáll, de gyenge, erősen megosztott és korrupt szakszervezetek képviselik az érdekeiket, amelyek erre alkalmatlanok, az ezredfordulótól errefelé ez a társadalmi csoport még inkább meggyengült, és nem rendelkezik társadalmi súllyal. Az ország legnagyobb gondja a munkaerő tömeges kivándorlása, hiszen az a 4–5 millió állampolgár, aki külföldön vállal munkát, zömében nem kíván hazatérni. Itt az a legfontosabb, hogy megkaparintsák az általunk befizetett adót. Mindennél előrébb való, hogy megkaparintsák a magukét, s a többit Isten irgalmára bízzák. Nincsen itt magyarveszély, nem hinném, hogy Soros György vagy más lenne itt az ellenség, minden ilyen elmélet csak politikusok találmánya, amelyeket szükség esetén előrángatnak, s a lakosság, amelyet évtizedek óta magyar- és autonómiaellenes lózungokkal etetnek, mindezt el is hiszi.
− Hogy érzi, feltalálja magát a székelyek vagy a szászok körében, amennyiben talál még egészséges szász közösségeket? Beszéli a magyar vagy a német nyelvet?
– Jól érzem magam, olyan, mintha a székelyek testvéreim lennének. Dolgoztam is Székelyföldön, s az ottani emberekkel kialakított kapcsolataim ma is élnek, testvériek, s a székely ismerőseim tulajdonképpen tiszteletbeli székelynek ismernek el, amikor gondolataikat, elvárásaikat közvetítem román honfitársaim felé. Ugyanilyen érzéseim vannak a szászok iránt is. Nem győzök hálálkodni nekik azért, amit tettek, hogy Erdély így nézzen ki, amilyennek ma látjuk. Nagyon hiányoznak, mint ahogyan a svábok, a zsidók meg az örmények is. A szászok távozása, a több százezer magyar kivándorlása és az egymilliónál is több erdélyi román identitású honfitársam távozása is nagyon fáj, hiszen ez tragédia a szűkebben értelmezett történelmi Erdély és a Bánát számára egyaránt. Beszélek magyarul, ma már arra is képes vagyok, hogy az írásaimat lefordítsam. A németet azonban – sajnos – csak töröm.
– Évek óta érzékeljük, hogy kitartóan és folyamatosan népszerűsíti Erdély értékeit. Mit gondol, az erdélyi, a transzilván értékeket megfelelően kezeli-e a központi és a regionális sajtó vagy az oktatás?
– Erdély kincseinek jelentős részét még az itt lakók sem ismerik kellőképpen. Az erdélyi szellemiséget, annak alapjait újra el kell ültetni a lelkekbe. Hagyományt, zenét és táncot, kulturális örökséget, konyhakultúrát, felekezetközi türelmet kell terjeszteni, újra kell építeni Közép-Európa értékrendjét. Hat-hét éves tevékenység után elmondhatom, hogy a munkám hozadéka egyáltalán nem elhanyagolható. Komoly fegyvertény, hogy majdnem napi rendszerességgel emberek ezreihez, tízezreihez juttathatom el az Erdély múltjáról szóló írásos üzeneteket. Nagy öröm, értelmiségi szemszögből valós elégtétel, hogy jók a visszajelzések, emberileg is jól érzem magam, hiszen a reakciók, a biztatás, a segítségnyújtás, a tanácsadás segítségével én is folyamatosan tájékozódom, nyitottabbá válok, és olyan embereket ismerhetek meg, akikkel másképp nem is találkozhattam volna. Mindez segít az előremenetelben.
– Mit gondol a transzilvanizmusról? Ez a szellem a kultúrában létezik?
– Igen. Mindenképp. Ez a fajta gondolkodásmód mind kulturális, mind pedig gazdasági szinten jelen van az erdélyiek mentalitásában. Ez megújhodási hajtóerő is, amely fokozatosan fel fog erősödni. A transzilvanizmus egyfajta kegyelmi lelkiállapot lehet minden itt élő polgár számára. Mert létfontosságú igaz­ságokat közvetít. Mert az itteni közösségek teljes egyenrangúságát, a másik, a tőled különböző tiszteletét várja el mindenkitől.
– Van-e nekünk, erdélyi románoknak, magyaroknak vagy székelyeknek némi esélyünk a túlélésre? Mi történik ma a szászok és a svábok maradványával?
– Egy olyan korban, amikor – példát mondok – a Szeben megyei Szentágota községből pár óra alatt el lehet jutni Londonba, azt hiszem, hogy a kivándoroltak problémaköre nem is annyira megoldhatatlan. Itt különösképpen a szászokra és a svábokra gondolok. Mellékes, hogy az egykori román vagy magyar állampolgárok merrefelé élnek és dolgoznak, mert amennyiben Erdélyt érdekessé és vonzóvá tesszük számukra, ha érdeklődési szférájuknak megfelelő programokat és lehetőségeket teremtünk, akkor közülük sokan rendszeresebben vagy életvitelszerűen is vissza tudnának ide térni.
– Mi, székelyek, magyarok, románok folyton ünneplünk valamit. Nem lehetnének közös ünnepeink? Vajon nem létezik egy-egy olyan alkalom, amelyet közösen tarthatnánk meg?
– Van ilyen nap, hogyne lenne: a nándorfehérvári diadal napja, 1456. július 22., amikor Hunyadi János – akinek oldalán erdélyi hadak is küzdöttek –, példát adott az egész keresztény Európának helytállásból, és megmutatta, hogyan kell megállítani a külső ellenséget. Ő olyan személyiség volt, akit a magyarok, a románok és a szerbek is elfogadnak és sajátjukként tisztelnek. Ez a nap Erdély önmagára találásának jelképes ünnepévé növekedhetne.

Simó Márton (Hargita Népe)