A soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia a „népek börtöneként” szerepelt az önálló nemzeti állam létrehozására törekvő kelet-közép-európai népek terminológiájában. Ma már az a történelmi nézőpont, amely szerint a Monarchiát nemzetiségei robbantották volna szét, vitatottá vált. A nemzetiségi, illetve kisebbségi kérdés az első világháborút lezáró Párizs környéki békediktátumok és a háború befejezése után kialakult államhatár-változások következtében vált igazán súlyos problémává, nőtt létkérdéssé. A kevert népességű délkelet-közép-európai térségben élő népek életkörülményei és céljai ellentétbe kerültek egymással e változások folytán, többségi nemzetből idegen államok alattvalói, illetve kisebbségi nemzetiségek lettek, ami azután termékeny talajul szolgált a revansista-nacionalista politika számára – annál is inkább, mivel az államhatárok kölcsönösen nem fedik az etnikai határokat.
Az első világháború befejeztével a nemzeti kisebbségek száma Európában negyvenmillióra emelkedett, a kelet-közép-európai lakosság egynegyede kisebbségi státusba került. A trianoni diktátum Magyarország területének egyharmadát, 103 093 négyzetkilométert, Erdéllyel és a többi magyar részekkel összesen1 5 242 024 lélekkel, azaz 1 660 488 magyar (31,7%), 556 009 német (10,6%) és 204 879 más nemzetiségű (3,9%) lakossal, az ott élő magyarság tiltakozó nyilatkozatai ellenére Romániának ítélte oda2.
A hatalomváltozás után az erdélyi magyarság zöme egy ideig a passzív rezisztencia álláspontjára helyezkedett. Első aktív politikai fellépése, illetve első intézményes politikai alakulata a Magyar Szövetség volt, mely 1921. január 9-én tartotta alakuló gyűlését Kolozsvárott. A Magyar Szövetség lett volna egy olyan csúcsszervezet, mely a romániai magyarságot politikailag, gazdaságilag (Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, Erdélyi Magyar Bankszindikátus, Hitelszövetkezetek Szövetsége, Hangya Szövetkezetek Központja) és közművelődési intézményein (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Erdélyi Múzeum Egyesület) keresztül képviselte volna. A Magyar Szövetség a párizsi egyezményre (1919. december 9.) hivatkozott, amelynek értelmében a kisebbségeknek joguk van arra, hogy nemzetiségi közösségük alapján, politikailag szervezkedhessenek. Másfél év után a román kormány betiltotta működését; Ionel Brătianu kormányának nacionalista magatartása meghiúsította a romániai magyarság első politikai szervezkedését és megnehezített a két nép között mindennemű közeledést. Később, a harmincas évek vége felé, még egyszer felmerült a Magyar Szövetség visszaállításának a gondolata.
1921. január 23-án Kiáltó szó címen Paál Árpád, Zágoni István és Kós Károly röpiratot intézett Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros magyarságához, amelyben a lakosság politikai aktivitását kérték. A röpirat elítéli a soviniszta nacionalizmust és megfogalmazza a transzilvanizmus alaptételét, Erdély autonómiáját; a román néppel való békés együttélést hirdeti és megjelöli az erdélyi magyarság külön politikai útját, a székely autonómiára és a gyulafehérvári pontokra hivatkozva. Innen kezdve, a húszas évek végéig, bizonyos ívelés mutatkozik a romániai magyar kisebbség életében.
A Kiáltó szó gondolatából kiindulva, 1921. június 5-én, ugyancsak Kós Károly kezdeményezésére, Bánffyhunyadon megalakult a Magyar Néppárt, az erdélyi magyar középosztály első politikai szervezete, mely 1922. január 15-én Kolozsvárott megtartott nagygyűlésén országos párttá alakult. Ugyanakkor a bánffyhunyadi kezdeményezéssel egyidejűleg egy másik, konzervatívabb szellemű törekvés állt szemben, mely Magyar Nemzeti Párt név alatt szervezkedett (1922. február 12.). Végül 1922. december 28-án a még fennálló Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt Országos Magyar Párt név alatt egybeolvadt. Ezzel meg is hiúsult Kósék népi demokratikus kezdeményezése.
Az Országos Magyar Párt a hivatalos magyar politikának volt a híve, vezetősége mindvégig ugyanabból a nemzedékből rekrutálódott, de a román parlamentben erősen aktív módon képviselte a romániai magyarság érdekeit (Willer József, Gyárfás Elemér). Első jelentékenyebb politikai lépése az úgynevezett csucsai paktum előkészítése volt 1923. október 23-án Goga Octavian csucsai kastélyában Ionel Brătianu politikai ellenfelével, Averescu néppártjával. Először történt, hogy egy kisebbségi párt a többségi nemzet pártjával keresett koalíciót. A paktum végleges szövegét október 31-én Bukarestben hagyták jóvá, de nem került nyilvánosságra.
Az Országos Magyar Párt az 1927-es választásokon a Német Párttal közösen s a román Nemzeti Parasztpárt uralomra jutásával 1928-ban, azután 1931-ben, 1932-ben, 1933-ban és 1937-ben önállóan indult a választásokon.
A húszas években már megindultak a romániai magyar kisebbség nemzetközi harcai a Népszövetségnél, Jakabffy Elemér és Balogh Artúr képviseletével. Így például gyakran került a Népszövetség elé a Brătianu-kormány egyik tagjának, Angelescu vallás- és közoktatásügyi miniszternek hírhedt magánoktatási törvényjavaslata (a felekezeti iskolák tömeges bezárása, székelyföldi „kultúrzóna” felállítása, névelemzés stb.), mely a magyarság iskolahálózatát rombolta szét, a községi legelők, erdőbirtokok és az úgynevezett közbirtokosságok, a Csíki Magánjavak kérdése, az Erdélyi Római Katolikus Státus, az erdélyi római katolikus egyházmegye világi szervezetének a létharca, a magyar tanárok és tanítók diszkriminációs nyelvvizsgája.
Az eredménytelen politikai harcok után az erdélyi magyar kisebbség arra a felismerésre jutott, hogy az elnyomás ellen a küzdelmet csakis szellemi síkon veheti fel, de a politika feladása nélkül. Így fonódott egymásba politika és irodalom elválaszthatatlanul.
A szellemi élet önvizsgálati időszakával esik egybe az eddigi merev kisebbségi politika fellazulása is, mely a kalotaszegi kísérlet nyomdokain újra életre kelt demokratikus szellemű Magyar Néppárt (1927), Magyar Kisgazda Párt, valamint az Országos Magyar Párti Ellenzék (1933) s az ebből később létrejött szélső baloldali MADOSZ (Magyar Dolgozók Szövetsége) alakulásával (1934) nyilvánult meg a legérzékelhetőbben. A liberális gondolkodású Krenner Miklós (Spectator) már 1926-ban élesen bírálta a Magyar Párt szeparatista politikáját és demokratikusabb szervezkedésre szólította fel a magyarságot. A kiáltvány megfogalmazásában részt vett Kós Károly, Zima Tibor, Zágoni Dezső, Tabéry Géza és Ceglédy Miklós. A reformcsoport éppúgy kiállt a magyarság sérelmeiért, mint a Magyar Párt. Hangadó lapjuk, a Keleti Újság, sorozatos cikkekben tárta fel a kisebbségi problémákat.
Averescu alig egyéves kormányzása alatt még inkább megélénkült a magyar képviselők tevékenysége a román parlamentben. Az egyházi és iskolai sérelmek körül lezajlott parlamenti viták a román kormány és a Szentszék közötti konkordátum megkötéséhez vezettek, melyet az Averescu-kormány kultuszminisztere, Goldiș László írt alá 1927. május 10-én. A konkordátum célja lett volna a katolikus egyház és az állam viszonyát valamilyen formában rendezni, de végeredményben mégis csak újabb korlátozásokat jelentett, elsősorban azzal, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus autonómiáját alárendelte a Bukarestben székelő román katolikus érseknek.
A harmincas évek elején a Iorga-kormány megkísérelte nyugvópontra vinni a kisebbségi kérdést olyan formában, hogy a miniszterelnökség mellé kinevezte az erdélyi szász Brandsch Rudolfot kisebbségi alminiszternek és Bitay Árpád gyulafehérvári katolikus teológiai tanárt miniszteri szaktanácsosnak. Az alminiszteri hivatal hatásköre azonban nem terjedt túl a tanácsadói tevékenységen, ennélfogva nem foglalkozott ténylegesen a kisebbségi kérdések megoldásával. Maniu parasztpártja 1932. október 28-án megszüntette.
A sikertelen kísérletezések után, magyar részről felmerült a „hídverés” gondolata, a román néppel való lelki megbékülés előkészítése. Az indítást Krenner Miklósnak, a kolozsvári Ellenzék 1932. január 10-i számában megjelent Verjünk hidat című cikke adta meg, de román részről nem talált visszhangra. Ellenkezőleg. Krennert nemsokára elítélték és az írástól is eltiltották Húsvéti harangszó című cikkéért, amiben Erdély autonómiájának kérdését vetette fel. A magyar kormány revíziós törekvése, a román Antirevíziós Liga életre hívása és a szélsőnacionalista román napilap, az Universul szünet nélküli hecckampánya, valamint a szélsőjobboldali vasgárda fellépése még inkább szította a magyarellenes hangulatot a harmincas évek közepén. Onisifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár fáradhatatlan híve volt a magyarság elleni gyűlölet élesztgetésének. Tătărăscu liberális pártjának négyéves kormányzása alatt, az Angelescu miniszterelnökségével életbe lépett újabb korlátozások – mint például az 1934. évi július 16-i nemzeti munka védelméről szóló törvény – a romániai magyarság sorsát egyre inkább mélypont felé sodorták.
Az 1937 decemberében uralomra jutott és még nem egészen fasiszta Goga–Cuza-kormány (Nemzeti Keresztény Párt) bukásával, nyílt fasizmus tört ki Romániában, s az 1933-ban ismét bevezetett és 1940-ig tartó ostromállapot alatt még szigorúbb formát öltött. Erdélyt több magyar vezető politikus és író hagyta el, Makkai Sándor, Szász Endre, Zágoni István, Sulyok István és mások. A magyarság, főként a politikai pártok betiltása után, gazdasági téren kezdett szervezkedni (Erdélyi Gazdasági Egyesület, ÁGISZ Szövetkezet). Ugyanakkor azonban demokratikus vonalon megindult a nemzetiségi ellenállás, s az új erdélyi realizmus gondolata a legszélesebb alapon történő összefogásban, a Vásárhelyi Találkozóban nyilvánult meg. (1937. október 2–4.) A találkozó 187 résztvevője a Hitel-csoport, a baloldali Korunk és a MADOSZ képviselőiből tevődött össze. Megrendezésében nagy szerepet vállalt Tamási Áron, aki a Brassói Lapokban megjelent Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatában egységre szólította fel a világnézeti és osztálykülönbségek miatt erősen differenciált ifjúsági csoportokat.

Tamási Áron

A találkozó nem szült tartós programot, vezetői rövidesen elszakadtak egymástól. Valóságos eredményként lehetne felhozni talán azt a tényt, hogy résztvevőiből alakult Bánffy Miklós elnöksége és Szász Pál vezetése alatt a Magyar Népközösség (1939. február 11.), mely átvette a vezetést a konzervatívabb szellemű Magyar Párttól, miután ezt a királyi diktatúra az 1938. december 16-i rendelettörvénnyel az összes létező politikai pártokkal együtt megszüntette, illetve a Nemzeti Újjászületés Frontjába olvasztotta. A tényleges belépés 1939. január 17-én történt. Az ostromállapot kiterjesztése folytán a magyarok ezrei kerültek börtönökbe vagy munkatáborokba. A Magyar Népközösség nem tudott már hathatósan fellépni a magyarság egyre inkább súlyosbodó ügyében.
A kisebbségek elnyomását, jogaik semmibe vételét, elsősorban a Brătianu-dinasztia3 nacionalista politikájú Liberális Pártja tűzte ki programjául, de ami az elnyomó intézkedéseket illeti, Maniu, Mihalache, Vaida-Voevod és a Boila család Nemzeti Parasztpártja sem volt sokkal különb. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, ha kevés eredménnyel is, a két világháború között a védő intézmények falai mögül még fenntartás nélkül lehetett hangoztatni a kisebbségi sérelmeket. Nemzetközi kisebbségi jogra vagy kisebbségvédelmi intézményekre lehetett hivatkozni. A nemzeti kisebbségeknek lehetőségük volt, hogy nemzetközi fórumok előtt kilátásba helyezett önrendelkezési jogaikról beszélhessenek a megtorlás következményei nélkül4.

Jegyzetek:
1. Az Erdély kifejezés a mai értelemben azokra a területekre vonatkozik, amelyeket az első világháború után Magyarország területéből Romániához csatoltak: a történelmi Erdély, mely nyugaton a Bihari hegységtől a Kárpátok északkeleti és déli koszorújáig terjed, ezenkívül a kelet-magyarországi síkság egy része, Máramaros, Körösvidék tartományokkal és Bánát keleti része.
2. Az 1910. évi magyar népszámlálás adatai. A zsidó lakosságot anyanyelvük
szerint a megfelelő nemzetiségekbe sorolta a statisztikai hivatal.
3.  Ionel Brătianu, Vintilă Brătianu, Ionel testvére és Gheorghe Brătianu, Ionel fia.
4. A romániai magyarságnak közvetlen kapcsolata volt az Interparlamentáris Unióval, a Népliga Unióval, a Népszövetségi Egyesületek Nemzetközi Szövetségével, a Kisebbségi Kongresszussal, a Kisebbségi Újságírók Nemzetközi Egyesületével és a különböző egyházi jellegű mozgalmakkal, ahol előterjeszthette panaszait.

(folytatjuk)