– Nemrég érkeztél haza egy hosszú magyarországi forgatásról. Ezzel telt a nyári szabadságod?
– Ahogy szokták mondani, az idei nyár nekem egy hétvégére esett... A kisvárdai fesztivál után továbbutaztam Budapestre, ahol másfél hónapig forgattam. Valójában tényleg csak egy hét szabadságom volt...
– Milyen filmben játszottál?
– Egy régi ismerősöm, Lakos Nóra első nagyjátékfilmjét forgattuk, a film a magyarországi besorolás szerint a romkom (romantikus komédia) kategóriába tartozik. Egy cukrászlány történetét meséli el, akinek én a párját alakítom; két szóban talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a párválasztásról, felelősségvállalásról szól.
– A beszélgetésünk apropóját azonban egy másik film adja, az Egy és egy fél herceg. Ez hogy készült?
– Bevallom, én is most láttam először a filmet, a történetéről valójában csak annyit tudtam, hogy augusztus 12-én vetítették a szarajevói fesztiválon, ahová engem is meghívtak, de nem tudtam elmenni. Ana Lungu rég figyeli a szentgyörgyi társulatot, aztán egyszer csak megkeresett egy ajánlattal. Eredetileg egy másik filmszerepet ajánlott, de azt elfoglaltságaim miatt nem tudtam elvállalni, most is csak két hét forgatásra volt időm, ehhez alakították a forgatókönyvet. Egy jelenet Bukarestben készült, a többit Szörcsén forgattuk, a saját otthonomban, a lovaim, kutyám mellett. A szerep a magánéletemből inspirálódott: egy magyar írót játszom, aki Erdélyben lakik, de Magyarországon is dolgozik, és aki egy kis faluba szokott visszavonulni a világ elől. Izgalmas feladat volt nekem és a lovamnak egyaránt, nagyon jól viselkedett, pedig rendkívül szeszélyes, és persze nem is képzett arra, hogy kamerák előtt szerepeljen...
– Milyen volt ott dolgozni, ahol általában pihenni szoktál?
– Amikor igent mondtam, még nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Később derült ki, hogy lovat is szeretnének, de ehhez kevés volt a költségvetés, ezért megkérdezték, hogy lehetne-e nálam rögzíteni a jeleneteket. Bevállaltam. A próbák jól mentek, de amikor megérkezett a technikai személyzet lámpákkal, monitorokkal, és elkezdett ott élni az a sok ember, elég bizarrá vált a történet. Reggelenként elláttam az állatokat, aztán kezdődött a forgatás, és próbáltam átlényegülni, koncentrálni, kizárni minden olyan tényezőt, ami nehezítette a munkát. Még vendégeket is fogadtam közben: a Kojot óta minden évben lejön hozzám Bocsárszky Attila szlovákiai színész kollégám... A legnehezebb az volt, hogy nem volt, ahová elvonulni, hogy kifújhassam magam.
– Mondtad, hogy más filmes felkéréseid is voltak...
– Igen, ez a nyári munka a harmadik komolyabb filmszerepem volt az idén, ezenkívül kisebb feladatok is voltak, például játszottam a Valan című filmben, dolgoztam Cristi Puiuval, Orosz Dénessel, és ha minden jól megy, novemberben Semmelweist játszom egy újabb rövidfilmben. Reménykedem, hogy sikerül megszervezni, hogy pár napig Pesten tartózkodjak, és ne legyen más dolgom...
– Még bírod a kétlakiságot?
– Idén nem vállaltam új feladatot a Nemzetiben. Az ember tragédiájában Ádám lett volna a következő szerepem, de mondtam Vidnyánszkynak, hogy most nem állok készen egy ilyen volumenű feladatra. Szeretnék egy kicsit pihenni, kívülről látni magam, mérlegelni... A már műsoron lévő előadásokat természetesen tovább játszom, de hosszabb időre egyelőre nem szándékozom kimenni. Ez valahogy természetesen alakult így, egyre nehezebb volt több előadásban játszani mindkét helyen... Attól még persze nyitott vagyok bármire, igyekszem időt szakítani arra, ami tényleg érdekel. Valójában én soha nem akartam elszerződni Sepsiszentgyörgyről, ez a színház nagyon jó helynek számít magyarországi viszonylatban is. A hullámvölgyekkel, mélypontokkal együtt is jó érzés itt dolgozni.
– Szörcse nem befolyásolt a döntésedben?
– Dehogynem. Persze kint is vannak gyönyörű helyek, házakat is néztem, ahová esetleg kivihetném az állataimat, de nem tudtam rászánni magam, hogy odaköltözzek. Érdekes, hogy Szörcse éppen akkor vált részévé az életemnek, amikor az első pesti meghívások érkeztek, és ez sok energiát adott, de néha iszonyúan le is húzott az érzés, hogy nem tudok mindennek eleget tenni. Egyre többször felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon meddig lehet ezt bírni hosszú távon, hogyan lehet egyszerre három helyen élni, és tulajdonképpen mégis csak egy bőröndből? Állandó kérdés, hogy éppen hol van, ami a bőröndbe kellene kerüljön. Persze lehet vásárolni hirtelen egy kabátot, de azért nem jó, ha az ember nem tudja, hol is van otthon...
– Terveid?
– A filmezés jó kalandnak tűnik, és egyre többen biztatnak, hogy vágjak bele, de ez megint csak Budapesten tudna igazán működni... Nem tudom... Egyesek kikaparják maguknak, én inkább az a típus vagyok, aki elvégzi a rábízott feladatokat, és ha érzi, hogy fontos valaki számára, azt igyekszik meghálálni... Szerencsére nincs hiány feladatokban, felkérésekben, és közben persze magánéleti kötelezettségeim is vannak. Szörcse is teljes embert igényelne, de ezt nehéz elfogadnom. Tudom, hogy nagyon veszélyes állandóan feszíteni a húrt, mert közben úgy járhat az ember, mint Ivanov: belefásulhat, elveszítheti az életkedvét. Néha úgy érzem, mintha a lehetetlennel harcolnék... Titokban bízom benne, hogy egyszer majd adja magát a pihenés, én pedig elég bölcs leszek élni a lehetőséggel.