A huszadik században lezajlott népességrobbanás megkövetelte a mezőgazdaságban is az iparszerű termelést. A szarvasmarha-tenyésztésben is egyre inkább terjedtek azok az ún. iparszerű technológiák, amelyek más állattenyésztési ágazatokban, mint a sertéstenyésztés vagy a baromfitartás, már korábban megjelentek. Az állatok védelmére kiadták az első szabályozásokat, mint amilyen az európai gazdasági közösség (EGK) 1978/923-as határozata. Ennek értelmében az állatot a fajnak megfelelően kell tartani, és minden szükségtelen fájdalmat, szenvedést és kínzást kerülni kell. Ezenkívül biztosítani kell a tartási helyen a fajnak megfelelő mozgásszabadságot, és megfelelővé kell tenni a tartási helyen az istállózási és környezeti körülményeket.
Ezzel egy időben igyekeztek javítani az élő állatok szállítását, a vágóhídi körülményeket, illetőleg a kísérleti állatokkal való bánásmódot. Az állati jólét és a szállítás kapcsolatát az 1977/489-es törvény szabályozza, az 1991/628-as határozat módosító intézkedéseket tartalmaz. Az 1995/29-es előírás alapvető változásokat hozott az útiterv, a szállítási sűrűség, valamint a szállítási idő vonatkozásában: az unióban csak fülszámozott és nyilvántartásba vett állat szállítható, természetesen, az illetékes állatorvosi hatóság engedélyével; a maximális szállítási idő nyolc óra, ez alól kivételt csak az indokolt útiterv képez (pl. hajóval történő szállítás esetén), valamint a felső kategóriába sorolt jármű használata és a megállásokkal, lehajtással együtt járó pihenő megvalósítása. Az állatok szállításánál 2001-től kötelező a korábbi megbetegedéseket tartalmazó kísérőlap mellé az állat szállításra alkalmas állapotáról is igazolás a származási hely szerinti illetékes állatorvostól.
Az unióban a vágóhídi körülményeket az 1993/119-es törvény szabályozza. A vágóhidak működési engedélyeztetése (akkreditációja) során a minőségbiztosítási ellenőrzéssel a kábítás hatékonyságát, az elvéreztetés módját és hatékonyságát is nézik. Szarvasmarha részére a vágás előtt 2,5 négyzetméter pihenőhelyet és tiszta, friss ivóvizet kell biztosítani, valamint az állatokat ivar szerint el kell különíteni.
Az állatok életébe való beavatkozás két fontos mozzanatára is születtek javaslatok az uniós törvényhozásban. A kasztrálás (tinó-előállítás céljából) engedélyezett a borjaknál, de az elválasztást követően minél előbb végre kell hajtani, legkésőbb hat hónapos korig. A borjak szarvtalanítását kettő-négy hetes korban elektromos égetőpálcával javasolt elvégezni. Az iparszerű állattartási technológiák elterjedésével a viselkedéskutatók (etológusok), környezetvédők egyre többször emelték fel szavukat a nem természetes környezet, illetve a kíméletlen bánásmód ellen, és az állati környezetre, a magatartásformákra irányuló kísérletek száma is megszaporodott. Először Hollandiában foglalkoztak az állati jólét kérdésével. A holland kutatók kísérleteik során bebizonyították, hogy a borjaknál a tejitatási korban az egyedüllét (egyedi bokszos elhelyezés), illetve a vederből történő itatás rendellenes szokások kialakulásához vezetett. A természetszerű állapothoz történő visszatérést dajkatehén beállításával próbálták biztosítani.
Tudósok megfigyelték, hogy az emésztőrendszernek megfelelő kiegészítők (pl. indítótáp, jó minőségű széna) stresszcsökkentő hatásúak. A kutatók szerint az érintéses ingerek (pl. simogatás, ujjszopás) legalább olyan fontosak a borjú számára, mint a megfelelő takarmányozás. Az egyedi bánásmódban részesített borjak később jobban bírják a stresszhatásokat.
A környezet-, illetve állatvédők nyomására az állati jólét 1986-ban a ketreces tojótyúkok tartása kérdésének felvetésével került először napirendre. A borjak egyedi tartására, valamint a sertések (szabad) tartására vonatkozóan 1991-ben jelentek meg irányelvek. A 629-es rendelet szerint tilos a borjút nyolchetes kora után egyedi ketrecben tartani, a fiatal állat hat hónapos koráig tekintendő borjúnak, és ezen korig tilos a lekötözése. Kivételt képeznek az állat-egészségügyi megfontolásból történő elkülönítések. Az előírás szerint az egyedi ketreceknek nem lehet tömör az oldalfaluk. Csoportos tartás esetén a minimális területigény egy 150 kilós borjúnak 1,5 négyzetméter, a 150—220 kg közötti borjúnak 1,7, 220 kg felett pedig 1,8 négyzetméter. A borjakat tilos állandóan sötétben tartani, egy órán túlmenően nem szabad lekötni őket, az istálló padozatának simának és csúszásmentesnek kell lennie, minden borjúnak születése után (legtöbb két órán belül) föcstejhez kell jutnia, minden borjút legalább napi két alkalommal meg kell etetni, a takarmánynak elegendő vasat, illetve a bendőemésztés kialakulásához elegendő szálastakarmányt kell tartalmaznia, minden két hétnél idősebb borjúnak tiszta és friss ivóvizet kell biztosítani, és nem szabad a borjút a táplálkozásban, illetve a vízfogyasztásban akadályozó eszközt használni (pl. szájkosár). Az uniós törvénykezés értelmében 2004. május 1. után új istállót csak a fenti követelményeknek megfelelő műszaki felszereltséggel szabad építeni.
Az 1998/58-as, az Európai egyezmény a farmon tartott állatok védelmére című határozat szerint az állattartónak a következőket kell biztosítania: szomjúság és éhség elleni védelem, megfelelően kényelmes pihenőhely, fájdalom- és sérülésmentesség, valamint a fellépő betegségek megelőzése, illetve kezelése, az állat szükségleteinek megfelelő mozgás biztosítása (pl. az együtt tartás saját fajtársaival), mentesség a stressztől és az indokolatlan beavatkozásoktól.
Két esztendeje újabb előírások léptek életbe: elektronikus jelfogót (transzpondert) kell az állat testére erősíteni, a borjaknak lehetővé kell tenni a szabad mozgást a karámon belül, faburkolatú vagy rendszeresen almozott pihenőhelyet kell biztosítani, a tejitatást a borjaknál számvezérlésű tejadagolóval kell megoldani, és az egyedi súlymérés, takarmány-, illetve tejfogyasztás-ellenőrzést, a táplálkozási gyakoriság mérését számítógéppel kell felülvigyázni. Az állati jólét biztosítása nyilvánvalóan megnöveli az állattartás költségeit, illetve kevésbé hatékony módszerek alkalmazását teszi lehetővé.
