Tiszta időben, esténként, gyakran nézem az eget. Mindig megkeresem a két göncölszekeret, és próbálom őket olyan szögből nézni, ahogy otthon is látni szoktam. Ez egy kicsit mindig megnyugtat...
Nézem az eget, és a csillagok közt nagyapám mosolyog. Id. Márkó Gábor tíz esztendeje nincs közöttünk, de minden évben mégis itt van. Mert csak az nincs itt, akire senki nem gondol. Mert mindig itt vannak azok, akik szeretetet, ragaszkodást, családi összetartozást vittek a falu életébe, és hagytak itt örökségül nekünk, utánuk következőknek.
Id. Márkó Gábor ma ugyanúgy mosolyog ránk huncut bajusza alatt, mint évtizedekkel ezelőtt. Ugyanúgy oltja belénk a szeretetet, mint egykor gyümölcsfáiba a szemet. Ó, hogy szerettem nézni gyermekfejjel, ahogy apró bicskájával bemetszi a fiatal fa kérgét! Tanulgattam tőle, szigorú felügyelete mellett néha megengedte nekem is. Aztán meg toporzékoltam, hogy miért nem hajtott ki rögtön...
Id. Márkó Gábor nagybányai koporsójára tíz évvel ezelőtt olaszteleki földet hozott a család. A Márkó Lőrinc és Fodor Julianna gyermekei minden ágáról egy-egy keveset. Így vannak most együtt, a tíz testvér, ahogy együtt voltak életükben is, és ahogy lelket vittek olyannyira szeretett szülőfalujukba is.
Itt vagyok hát magam is, tíz év után, és keresem a pillantását a csillagok között. Itt vagyok hát, ötvenévesen, és nagy szeretettel gondolok azokra is, akik most itt ülnek az első padban. Ötven év távlatából is érzem: belém égett Olasztelek, mint öreg tepsi fenekébe a feketeség. Belém égett a falu, a templom, az erdővidéki kirándulások, amelyeken nagyapám szavain csüngtem, ahogy mesélt Réka királyné sírjáról, Csala tornyáról.
Ötven év után is mindig tudok újra gyerek lenni, és látni önmagam az unokatestvéreim gyermekeinek szemében. Akik lassan már maguk is családot alapítanak, és viszik majd tovább mindazt, ami bennem is, mindannyiunkban az egykori örökséget jelenti: egy falu szívdobogását, mely – ha legurulsz Barót felől a dombról – olyan, mintha a gondviselés külön figyelméből öltözne mindig békés, simogató köntösbe.
Ezért jó néha felnézni tiszta időben a csillagokra – persze mindig az otthoni szögben – és megkeresni a magunk csillagát, nagyapáink mosolyát, gyermekeink nevetését, Olasztelek hívogató simogatását...
Tudom: ott fenn mindezek mellett ott van az én igazságom is, mely egyszer majd úgyis hazavezet.
Isten éltessen benneteket, kortársaim! Isten éltessen, Olasztelek!
MARKÓ ATTILA
