Döcög a vonat. A színésznő szerepet tanul. Fél szemét a fián tartja. Alszik a csomagtartóban. Áll a vonat az állomáson. Az édesanya pelenkát mos a kútnál. Fél szeme … a menetrenden. A színészt várja a közönsége valahol.
Eltelik egy fél évszázad. A színésznő örömet, reményt oszt. A közönség mit sem sejt arról, hogy beteg az egykori kisfiú.
Szemét egy életen át a fián tartotta – tegnapelőttig.
Néhány hónappal ezelőtt templomban hallottam énekelni. Kórusban. Szép hangja volt. Velünk maradt.
Molnár Gizi, az édesanya, tovább mondja úgy a balladákat, ahogy senki más. Talán egy árnyalattal gazdagabb.
Szemét ezentúl az unokáin tartja.
