Nehéz sorsú fiatalok. Rendszeresen találkozom velük, ha nem „színjátszózunk”, románra tanítom őket.  Sikerélmény, amikor több hét után H. egyedül mer vásárolni, és a telefonkártyáját is fel tudja tölteni, ha nem magyarul szólnak hozzá. Az elején én járok fel a lakásukra, majd ők jönnek hozzám. Azt is alig merik elhinni, hogy az otthonomban fogadom őket. Egy idő után már magabiztosabban érkeznek, megvan mindenkinek a stabil helye, véletlenül sem ülnek máshová.  Egyre beszédesebbek, a közös játék és tanulás lassan feloldja őket. Sok mindent tudok meg róluk és ők egymásról. De ami talán a legfontabb, ők saját magukról. Meg kellett  tanulnom a hozzájuk való viszonyulást, külön-külön, és együtt, óvatosan, türelemmel és nagy odafigyeléssel foglalkozni velük. Nem egyforma képességűek, az elszántságuk és kitartásuk sem azonos, de egyvalamiben nem különböznek. Megrázó élettörténetük van, kivétel nélkül mindegyiknek. A.-t  kisebb testvérével együtt az anyjuk karácsonykor tette ki az utcára. Ez nem szívfacsaró túlzás, nem melodráma. Kézről kézre adták a befogadó családok őket, egy helyen érezték jól magukat, onnan is tovább kellett menniük. G. és K. ikrek, nagyon szép lányok. Ők, akárcsak Zs., szerencséjükre csak két családnál fordultak meg, kamaszkorukat stabil körülmények közt tölthették. Néha még visszajárnak. Vérbeli szüleikkel nem tarják a kapcsolatot, nem tudnak róluk semmit. D. hihetetlen, született bohóc. Imád játszani, és ezt színészeket megszégyenítő fantáziával, hitelességgel, érzékenyen, sok humorral teszi. Elsőnek érkezik a foglakozásokra, és a végén nem akar hazamenni. Állandó viccelődései, felpörgöttsége mögött megsejtek valamiféle ösztönös túlélőtaktikát. Hatalmas energiákkal él, imádja az állatokat, álma az, hogy egyszer majd egy farmon fog lakni. Ő az egyik kedvencem, bár mindegyiküket nagyon megkedveltem.  Gy. az első hetekben csak ül a sarokban, nem akar részt venni, fel sem néz a fülhallgatója alól, békén hagyom, már az is valami, hogy itt van. Aztán egyszer csak elkezd figyelni, két hónap után leteszi a fülhallgatóját, és minden előzetes bejelentés nélkül beáll játszani. Okos, intelligens lány. Folyékonyan beszél angolul, németül tanul. A karján és a nyakán pengevágások nyomai tetoválásokkal megtűzdelve, túl van  már egy drogelvonó kúrán.  Szókimondó,  karakán lány. A többiek hallgatnak rá. Szigorúnak, barátságtalannak tűnik, de ő az, aki mindig kölcsön ad a többinek, mert van félretett pénze, két helyen dolgozik, és ha valamiben igazságot kell tenni, hozzá fordulnak. Szép lány, de nehéz ezt elhitetni vele. Nagyon mélyről, valahonnan távolról néz az ember szemébe. Ő a másik kedvencem... L. a Művészeti Líceumba járt, többévi hányódás után  jó  családhoz került, sokat foglalkoztak vele, taníttatták, jó képességű, kíváncsi lány. Zongorán és fuvolán játszik, remekül improvizál, nagyszerű történeteket talál ki, és meg is rendezi őket...

Szeretek együtt lenni ezekkel a lányokkal. Lehet, hogy fáradt vagyok, kedvtelen, vagy épp a legpocsékabb napom van, pár óra velük mégis feltölt. Látom, ahogyan kicsidenként, de  lépegetünk előre. Nehéz (a nem létező) önbizalmukat erősíteni és a másokkal szembeni bizalmatlanságukat gyengíteni. Néha  sziszifuszi harcnak tűnik, ám  vannak pillanatok, amikor megnyitnak résnyire egy ajtót, és az már egy kisebb győzelem. Nem lehet  a világot megváltani, nem lehet mindenkit megmenteni, de lehet próbálkozni itt-ott, ezzel-azzal. Értelme és jó esetben eredménye van. Én sokat kaptam ezektől a lányoktól, és amikor eljöttem Vásárhelyről, hiányoztak. Van, akivel most is tartom a kapcsolatot. És nem mellékes, hogy D. azóta egy farmon él, lovakkal foglakozik, és van két kutyája. A. és K. férjhez mentek,  gyermeket nevelnek. M. (őt eddig nem említettem, rövid ideig volt velünk) Londonban betegápoló. G.  beiratkozott egy egészségügyi technikumba. Gy.-ről mostanában nem tudok semmit, de szeretnék hallani róla. Zs. is állásban van, és már külön bérel egy szobát. H. elvégzett egy fodrásztanfolyamot, és remélem, továbbra is egyedül vásárol románul.

Hogy miért meséltem most ezekről a lányokról? Mert újra valami ijesztő jelenséggel szembesültem. Nem először, és sajnos nem utoljára. Az emberi érzéketlenség és ostobaság nem ismer határokat. Nem megy a fejembe, pedig láttam már, hogy miként lehet ilyen vehemenciával „kiutálni” (ez kicsit pontatlan, mert be sem mehettek) a sorsukat nem jó kedvükben és nem önként megválasztó gyermekeket egy közösségből? Született bűnözők lennének talán? Ez a szotyori történet mintha valami középkori sötétségből sejlene fel, holott, ha jól emlékszem, már jó ideje a huszonegyedik században masírozunk. Felelősségem és épelméjűségem teljes tudatában állíthatom, hogy sok intézetis, magára hagyott gyerek bizonyos esetekben akár többre is hivatott és képes, mint a mi „nem selejt” gyermekeink. De legalábbis semmivel sem elvetni valóbb.  Pláné, ha esélyt kap. És tanúsíthatom, hogy van, aki élni is tud vele.