Huszár nagyapó
Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: édesapám meleg szívéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény gyermek egy volt neki: a gyermek – gyermek.
Nem tudott úgy elmenni gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne szólítsa: s ritkán indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző zsebében ne lett volna alma, körte, szilva, mogyoró – jó gyermeknek való. Amikor én a kisbaconi „akadémiát” elvégeztem, édesapám még javakorabeli, egyenes tartású, erőtől, egészségtől duzzadó ember volt, de már – nagyapó. Valóságos nagyapó. S ím, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha végigment az utcán, meg-megállították a gyerekek: Hová megyen, Huszár nagyapó? Ha több gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu elé, eltréfált velük, s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy gyermek ül a térdén, s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó!
Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába, s dúdolta csöndesen:
Gyí, te, lovam, Barassóba
Mit hozok én Andriskának?
Csengőt-bongót a nyakára,
Aranyvesszőt a hátára.
Gyí te, lovam, gyí te, gyí!
Aztán hirtelen lefordította a gyereket a térdéről, s színlelt rémülettel kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide! Segítsetek!
Volt erre kacagás meg tülekedés.
– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is borítson fel, nagyapó!
Vitte, vitte, s felborította sorba valamennyit.
Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sírjára...
S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb” is, a Romhány nevű cserfaerdőbe, mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zúgása hallik be, de a vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok (s de sokszor gondolok!), megcsendül lelkemben Kriza János dala:
Erdővidék az én hazám,
Székelynek szült édesanyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.
Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint egyszerre a nap kimosolygott.
– No, gyerekek – mondta Anikónak s nekem –, kisütött a nap, menjünk gombászni.
Hétéves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek. Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát, szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak úgy fehérlett meg kékült a föld a keserű meg a kék hátú gombától. Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk, ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal édesapám halkan: – Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony. Én meghúzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az asszonyok, s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok jöttetek ide.
Mindjárt vissza is húzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s közben egyre közelebb jöttek az asszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg, hogy az asszonyoknak ez volt az első kérdésük:
– Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim?
– Mi bizony magunk vagyunk – felelt Anikó.
– Ó, ne mondd!
– Magunk bizony! – erősítettem én.
– Ó, ó – csóválgatta fejét az egyik asszony –, halljon ide, komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s apának, aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius kincséért sem tenném meg.
– De még én sem!
– Talán mostohaanyátok van, lelkem? – kérdezte az egyik, s feleletet sem várva, folytatta: – Mert én már hallottam olyan gonosz mostoháról, aki rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édösgyermekit az erdőbe, s hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sírtak szegény gyermökök, hogy zengett belé az erdő! Kiabáltak: édösapám! édösapám! Hiszen kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre, arra, keresték az utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak találtak egy kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból volt építve. Abból a’...
Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végigmesélte nekünk Jancsi és Juliska világszerte ismeretes meséjét. De mi most hallottuk először, fojtogatta a sírás a torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szívünk, amikor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vén boszorkány került az égő kemencébe. Amikor a mesének végire jutott az asszony, akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy: – Ugyan bizony kinek a gyermökei vagytok, lelkem?
– Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára – felelt illendően Anikó.
– Azé a nagy gazdáé?!
– Azé – erősítettük mind a ketten.
– Halljon ide, komámasszony – csapta össze tenyerét a mesemondó asszony. – Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy éljen?!
Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagy nevetve elébújjon a fa mögül. Bezzeg szégyenkeztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az „engedelmet” (a székely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy így meg úgy, de hát ki is hitte volna.
– Jól volt ez így – nevetett édesapám. – Nem árt egy kicsi tréfa, igaz-e?
Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé. Amint mentünk, mendegéltünk, egyszerre csak egy cserfának az odvából kiröppen egy vadgalamb, s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni.
– Láttátok-e – kérdi édesapám –, honnét repült ki az a galamb?
– Láttuk! Láttuk!
– Az ám – mondja édesapám –, fa odvában lakik a vadgalamb, mert nem tud fészket rakni. Pedig – mesélte tovább – szerette volna megtanulni a fészekrakást. Kérte is a szarkát, hogy tanítsa meg. – Jó szívvel – mondta a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, aztán magyarázta, hogy így meg úgy kell azt rakni. – Tudom, tudom – mondta mindegyre a galamb. Hej, megharagudott a szarka, s mondta: – No, ha tudod, hát csináljad tovább – s azzal elrepült. De bizony a galamb nem tudta tovább rakni a fészket. Azóta sem tanulta meg.
A szép emberpár
A nagy vakációra rendszerint gyalogszerrel (az apostolok szekerén) jöttem haza a székelyudvarhelyi kollégiumból. Nagy csapatokban indultunk el, faluról falura oszlott-foszlott, fogyott a csapat, s emlékszem, hogy egy ízben Olaszteleken (harmadik falu a miénktől) egymagam maradtam. Kisfiú voltam én akkor, talán első, talán második osztályos diáklegényke. Mentem, mendegéltem az olaszteleki úton, s egyszerre csak szembekerekedik egy pár ember. Magas szál ember volt a férfi, kasza a vállán, mellette a felesége, szépen megtermett az asszony is. Az ő vállán gereblye volt. Szénagyűjtésből igyekeztek hazafelé. Ritkán láttam ilyen egymáshoz illő szép pár embert. Megakadt rajtuk a szemem. Szinte beléjük ragadt.
– Jó napot, adjon Isten – köszöntem illendően.
– Adjon Isten, édes fiam – fogadták egyszerre mind a ketten, s ugyancsak megnéztek s ugyancsak nagy szeretettel néztek reám. Megállottak.
– Állj meg, fiam, állj meg – szólított meg a férfi. – Ugyan bizony nem a Benedek Huszár János fia vagy-e?
– Az vagyok, szolgálatjára.
– Mindjárt gondoltam.
– Én is – mosolygott rám az asszony, s megsimogatta arcomat. – Az édesanyja képit hordja.
– Az apjáéból is valamit. Övé a széles homloka. – No – mondta az ember –, hiszed–e, hogy mi ott voltunk az édesapádék lakodalmán? Ott bizony. Huszárpajtásom volt a te édesapád. Az bizony. S hiszed-e, hogy nem volt olyan szép pár ember Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád. Hát mondd meg, fiam, édesapádnak, tiszteli az olasztelki huszárpajtás. Tudja őkelme, hogy ki az – nyomta meg büszkén a szót –, mert ebben a faluban csak az én nemzetségem volt huszár, a többi mind gyalog katona.
– Én pedig csókolom az édesanyádat, s csókollak téged is – mondta az asszony, s mindjárt meg is csókolt.
Vissza-visszanéztem, vissza-visszanéztek ők is, mosolyogtak, integettek, míg az út fordulója el nem takart.
– Tudja-e, édesanyám, kikkel találkoztam az olasztelki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán.
– Ó, ne mondd! – csudálkozott egyszerre édesapám s anyám.
– De bizony, ott. S tudják-e, mit mondtak magukról?
– Bizonyosan valami rosszat – enyelgett édesapám.
Nagyot kacagtam, hogy csak úgy csengett belé a ház.
– Úgy látszik, mégsem mondtak erős rosszat – enyelgett tovább édesapám.
– Nem bizony. Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked.
– Magam is azt mondom – tette hozzá komoly ábrázattal édesapám.
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?
(Részletek Benedek Elek: Édes anyaföldem! című önéletírásából.)
