Tragédia. Természetesen minden halál szörnyű, de amikor az ember ilyen tragikus hirtelenséggel távozik, még ideje sincs a környezetének felkészülnie rá valamennyire. Egy rossz mozdulat elég, hogy megsemmisítse álmaink. Ágota egészséges volt, tele ötletekkel, tervekkel. De tervezhet az ember, remélhet, nem ő dönti el, hogy meddig jut el. Valami felsőbb erő dönt, nevezzük talán véletlennek, s amikor egy ilyen szörnyű tragédiával szembesülünk, elgondolkozunk azon, hogy bár a mérleg egyik oldalán minden csodálatos, érdekes és szép, mindezt ellensúlyozza a másik oldalon a rossz, a félelmetes és kiábrándító. Ezzel együtt, vagy éppen ezért az élet ajándék, mint ahogyan az is, hogy egyikünk sem tudja pontosan, mikor és hogyan ér véget. Vajon, ha tudnánk, fel tudnánk rá készülni?

Július elején ugyanakkor mentünk volna Erdélybe… A találkozás sajnos, már nem valósul meg. Remélem, valóban hirtelen halt meg, és nem volt ideje felfogni, ami vele történik, nem érzett fájdalmat és/vagy félelmet. A balesetet leíró cikkben az áll, hogy „meghalt egy ember”. Hiába volt Ágota csodálatos tehetség, hiába „volt neve” az irodalomban, annyira azért nem volt híres (vagy modern szóval „celeb”), hogy azt írják: „közúti balesetben, életének hatvannegyedik évében tragikus hirtelenséggel elhunyt Kapui Ágota költőnő, a kortárs líra kiemelkedő alakja”. Neve még nem égett bele a köztudatba. Csak a szűkebben vett művészeti körök tudták, mennyit ér. Pedig igazán megérdemelte volna a hírnevet, de ő túl szerény és tartózkodó volt ahhoz, hogy pályatársai hátán kapaszkodjék a parnasszusra. Inkább saját erőből kapaszkodott, itt-ott a benne rejlő kincset felfedezők segítségével. Nem sok hiányzott a csúcshoz.

Mint már írtam egyszer az Art’húron, közös barátunk és példaképünk, az azóta már Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, Farkas Árpád „hozott össze” bennünket. Ágota őt a „valamivel fiatalabb énjére” emlékeztette, míg én „azokra a dolgokra, amik már sosem jönnek vissza” az ő életében. Általa tehát összebarátkoztunk, és kiderült, hogy millió dologban hasonlítunk egymásra. Ő is elkerült szülővárosából (természetesen más okokból), ő is francia szakos tanár volt, valamint ő is félretette vagy 20 évre az írást, ő is 2015-ben „szedett össze” először egy kötetnyi verset, ő is többet írt 2016-ban, mint addig összesen, egész életében...

Sajnos, a mai világban, művészeti berkekben sokan irigyek, amikor nagyon tehetséges „pályatársra” akadnak. Így aztán Ágota is találkozott elutasítással, kiközösítéssel. Viccelődtem is vele, hogy pedig az ő nevében benne van a „kapu”. Erre ő azt mondta, igen, a bezárt „kapu”…

Nem írok neveket, de nagyon fájt neki, hogy sok helyre nem tudott bekerülni, pedig bizonyos lapoknál nála sokkal tehetségtelenebbektől is publikálnak. Akiknek ismerőseik vannak, vagy akik befizetnek ilyen-olyan tanfolyamokra… Ennek ellenére nem „keseredett meg”, bár volt, hogy ő is (mint annyian) hagyni akarta az írást a fenébe. Szerkesztőként is tovább dolgozott az Art’húr Gondolánál, ahol, mint mondta, nem csak a ragyogó tehetségeket mutatta be. Amikor rákérdeztem erre, azt mondta, hogy hátha éppen attól táltosodik meg az illető, hogy írnak róla, bemutatják munkáit. Nagyon szép hozzáállás… Van mit tanulnunk tőle, aki „kegyelmi állapotként” élte meg az írást. Tudta, hogy sohasem szabad erőltetni, mert megtörik a varázs.

Ágota versei minőségi versek, gondolkodásra késztetnek, olykor életünk átértékelésére is. Vigyázzunk velük, mert nem csak, hogy függővé válhatunk, de amellett, hogy olykor felemelhetnek, félelmetes mélységekbe is repíthetnek saját lelkünkben. Sajnos ezentúl már csak, mint a múltból kiragyogó emlékszilánkok, lesznek velünk gondolatai, mutatva az utat a mindennapi élet szürkeségében. Nagyon fog hiányozni, már hiányzik most is. Nem csak egy barátot veszítettem el, de egy fogadott testvért is.  

A. TÚRI ZSUZSA