Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Születésnapi beszélgetés a 70 éves Ferencz Imre költővelA versszobrász

2018. október 6., szombat, Életutak
  • Fotó: Ádám Gyula
    Fotó: Ádám Gyula

– Hogyan kezdődött a versírás?
– Verspróbálkozásaimra középiskolás koromban Székely Jánostól kaptam biztatást. Lázár László (Lazics) közölt tőlem az Ifjúmunkásban, Szőcs Kálmán a Vörös Zászlóban, és az Utunkban is jelentek meg verseim… Valahol a második és a harmadik Forrás-nemzedék között feszengtem, szorultam fába, mint a szú... Késettséget, lemaradottságot éreztem akkoriban. Kászonból Csíkszentmártonon át jutottam el Csíkszeredáig, s mert középiskolai tanulmányaimat látogatás nélküli tagozaton végeztem, fiatalon nem kerül(het)tem olyan közegbe, amely fontos egy kezdő versfaragó számára.

– Mi következett érettségi után?

– A marosvásárhelyi egészségügyi technikum gyógyszerészeti szakára jelentkeztem. Az elgondolás inkább a szülők felől jött: két év hamar eltelik, s máris otthon, fehér köpenyes úriember lehetek a helyi patikában, nem kell ganét hányni... Szerencsémre a technikumba nem vettek fel, ezért két év múlva a kászoni patika ajtaja fölött nem nekem szólt a csengő.

– Mikor lett újságíró?

– 1972-ben. Eleinte Hargitafürdőről ingáztam be, de tél derekán beköltöztünk Csíksomlyóra, a Mária lábához, albérletbe. Feleségem a városban kapott állást; a tanügyet felcserélte tisztviselői munkakörre. Megfogtuk az Isten lábát! Adtak egy aragázpalackot, mert a gáz még nem volt bevezetve. Sikeresnek éreztem magam, ment a munka, de közben következtek a vizsgaidőszakok Marosvásárhelyen a pedagógiai főiskolán, amely a látogatás nélkülin nem három, hanem négy évet kért.

Közben 1974-ben a Hargita napilapból hetilap lett, s néhány embert leépítettek, köztük engem is. Jó alkalom volt, hogy a szerkesztőséget megtisztítsák azoktól, akik korábban feketelistára kerültek. Teljesen felszámolták a művelődési rovatot, bár voltak ott könyves költők is (Miklós László, Ferenczes István). Őket is menesztették.

Alakult egy bizottság, és két hétig hívogattak, hogy helyezzenek el valahová. Türelmetlenek voltak, küldözgettek ide-oda. Engem először a kötöttárugyárhoz irányítottak tanulmányi felelősnek, de a poszt már foglalt volt, zavarba jöttek, igyekeztek tenni róla, hogy pár napi téblábolás után önként elhúzzak… Így lettem beszerző a megyei szőlő- és borértékesítő vállalatnál, ahol az előző években valakik börtönbe kerültek. Ott valóban akadt egy betöltetlen állás. Három hónapig voltam beszerző: Brassóból szűrőpapírt hoztam, Bukarestből dugót és eszenciákat. A vállalatnak ehhez nem volt járműve; vasúti poggyászként, bonyolult körülmények között juttattam el Csíkszeredába az anyagot. Én voltam a rakodómunkás is. Eközben a vállalat igazgatója egy fekete Volgával száguldozott… Amikor beadtam felmondásomat, utolsó nap elküldött Marosvásárhelyre, hogy a cukorgyártól vételezzek egy tonna cukrot, és ott helyezzem el megőrzésre. Mindez teljesen felesleges művelet volt, kitolás.

– Később mégis visszatért a laphoz…

– Visszamentem a laphoz, mert előnyt jelentett ez a státus: én kérdeztem meg azokat, akik a kirúgott újságíróba kezdték beletörölni lábukat. Verseket írtam, első könyvemet Csiki László szerkesztette. Közben elvégeztem a Pedagógiai Főiskolát, de azt mondták: ez nem elég az újságíráshoz, egyetem kell! Beiratkoztam a bukaresti egyetem hungarológia szakára. Jártam vizsgázni, de fizetés nélküli szabadságot kellett kérnem. Eközben mások munkaidőben végezték a pártegyetemen az újságíróit. Elhatároztam, hogy oda is felvételizek, és félbehagyom az állami egyetemet… Biztos voltam, hogy felvesznek, mert nem érettségivel jelentkeztem, főiskolai diplomát tehettem a dossziéba… Mit ad Isten, nem vettek fel, mondván, hogy a következő jelentkezéskor készüljek fel jobban… Szóltam, ne nézzenek hülyének, mondják meg tisztán, ha az összetétel miatt nincs hely… Akkor az állami egyetemre, amelyet félbeszakítottam, küldtem egy orvosi igazolást, és a következő alkalommal ismét felvételiztem az újságírói szakra… Történt, hogy visszaírtak az államira, és a pártegyetemre is felvettek… Volt annyi ambícióm, hogy mind a két egyetemet párhuzamosan elvégeztem a 80-as évek elején, meglehetős jó eredménnyel.

– Kikkel ismerkedett meg Bukarestben, akikre ma is emlékszik?

– A pártegyetemen megismerkedtem más lapoknál dolgozó kollégákkal, jöttem-mentem, kiállításokat néztem, szerkesztőségekben jártam… Voltam Szemlér Ferenc lakásán, ahol Piroska néni, az özvegye beengedett a költő dolgozószobájába. Ott jegyzeteltem, mert az ő költészetéről írtam államvizsga-dolgozatot. Két egyetem után, pár év múlva visszatapsoltak egy kétéves egyetem utáni képzésre. Ismét kellett vizsgázni, dolgozatot írni. Akkor a pártegyetemen egyik tanár azt rebesgette: elvtársak, itt két év múlva egy új Európa lesz! Gorbacsovot és Grósz Károlyt emlegette… De mielőtt ez bekövetkezett volna, 1986 december végén elküldtek a Szovjetunióba, a testvéri Novgorod tartományba. Emlékezetes utazás volt; már érezni lehetett a glasznoszty és a peresztrojka friss szelét… ’89 után írtam is néhány verset akkor szerzett élményeimről, nemrég meg is jelentek az Emlékek kútja című ciklusban.

– Jött tehát a ’89-es változás. Hogyan kezdődött az írott sajtó demokratizálódása?

– A rendszerváltás után az első dolog az volt, hogy nyilvánosságot kellett adni az embereknek a lapban. Ha nem jelent meg valakinek a véleménye, mindjárt üvöltött: megint cenzúra van, takarodjanak a kommunisták, és adják át helyüket az új idők tehetséges dalnokai­nak… Megírtam: szívesen átadom írógépemet és székemet is az első jelentkezőnek. Vártam, de senki sem jött. Csak távolról csaholtak néhányan… Amit fontosnak találtam az élet alakulásáról, a változásról, az emberekről, a kollektív gazdaságok felbomlását követő földtörvény alkalmazásáról, kezdeti káoszról stb., heti rendszerességgel megírtam, nem hiányzott a lírai hangvétel sem, és ezekből az írásokból az évek során könyvek lettek, dokumentálják a korszakot – de engem is…

– Volt kedve verset írni ezekben a „prózai” időkben?

– Igen, ismét kezdtem verset írni, amit elküldtem Bogdán Lacinak az akkor még megjelenő A Héthez. 1995-ben második verseskönyvemhez, a Gyalogszekérhez ő írt ajánlást. Ez a könyv inkább vigasz volt, mint öröm, s az elkövetkező években részben behoztam a lemaradást, illetve utolértem magam, vállalni tudtam a magam világát, megírtam azt, ami fáj, és ami kikívánkozott belőlem... György Attila az Erdélyi Naplóban méltatta: „A Gyalogszekér nem nagy és látványos könyv: egyszerűen csak szép, kívül-belül, amit jólesik kézbe venni, olvasni és érezni: verset olvasunk. Verseket, amelyek nem akarnak többnek látszani önmaguknál, nincsenek cicomázva, és olyan őszinték, amilyen csak ünnepeken, pohár bor mellett lehet az ember...”

– Mi történik, ha az újságíró mellett „lemarad” a költő?

– Előfordul, hogy az újságpapír „elapasztja” a költői vénát, vagyis a költő felszívódik… Arra is volt példa, hogy mindkét foglalkozást eredményesen űzte valaki, például Ady. Az én esetemben bizonyságot nyert, hogy 2008-ban, amikor hatvan­évesen visszavonultam, a versírás előtérbe került. Az eltelt tíz év alatt hat verseskönyvem jelent meg, beleszámítva a két gyermekverskötetet is. Nem beszélve arról, hogy jelenleg két könyvem vár kiadásra. Végül is későre értem be – ha egyáltalán beértem –, de az biztos, még nem estem le a fáról…

Az én belső világom és a külső világ találkozása talán mostanra volt időzítve, idősebb koromban váltam termékennyé, amikor papírforma szerint már kimentem „garanciából”.

Persze, e termékenység akkor következett be, amikor a vers piacán nagy a kínálat és kicsi a kereslet. Van a csíkszeredai parkban egy házikó, egy vitrin – oda teszik be a feleslegessé vált könyveket. Láttam ott Kosztolányit, Dsidát, Radnótit, Csehovot stb. Arrébb feleslegessé vált ruhadarabokat akasztanak fel két fenyőfa között a szegények számára. Szabédi írta: ő is előfordult néha a kidobott könyvek szerzői közt – másodkézből kaptunk Istent és hóvirágot.

– Tíz éve nyugdíjas. Mivel foglalkozik szabad idejében?

– A publicisztika és a költészet mellett érdekelt a szobrászat, műkedvelőként időnként faragtam, faragok. A líceumban Marthy István osztályfőnököm a Szervátiuszokról beszélt, nagy hatással voltak rám, és elkezdtem faragni.

Egyébként a versírás és a szobrászat valahol a mélyben közel áll egymáshoz. Megfogalmazásomban: a vers nyelvből faragott-formált szobor.

A versírásnak és a szobrászkodásnak köze van egymáshoz, de maradjunk inkább annál, hogy nekem mindkettőhöz közöm van. Persze nálam a vers áll előtérben. Hatvanadik születésnapomra rendeztem egy kiállítást a csíkszeredai Golden Galleryben. Idén, a hetvenedik születésnapomra is szándékomban áll egy kiállítást össze­hozni, anélkül, hogy zavart keltenék a képzőművészeti életben. Egyébként Michelangelo írta versben: Nincs a világnak olyan szobra / melyet ne rejtene minden márvány kocka / önnön feleslegébe…Természetesen elmondhatjuk, hogy nincs olyan nyelv, amely ne rejtené magában a meg nem született költő meg nem írt versét.

SZÉKELY FERENC

Hozzászólások
Szavazás
Kire szavaz a május 26-i EP-választáson?










eredmények
szavazatok száma 628
szavazógép
2018-10-06: Nemzet-nemzetiség - :

Kettős kötődéssel, kétirányú szeretettel (Beszélgetés MANA BUCUR sepsiszentgyörgyi születésű keramikus-művésszel)

Erdélyben – és így Székelyföldön is – sok a regényes életpálya. Nem ritka, hogy a családok egyik vagy másik része, egy-egy nemzedéke a szomszédos etnikum felé fordul, úgy hajlik, úgy alakul, úgy folytatja tanulmányait, hogy a „román vonal”, máskor meg a „magyar gyökér” erősödik. Kellő empátiával, szeretettel azonban ez nem a személyiségfejlődés és nem a környezet bomlasztását szolgálja, hanem épít. Embert, tartást, erdélyi szellemet generál. Ilyen Mana Bucur Sepsiszentgyörgyön született, Marosvásárhelyen élő keramikus-művész életútja is. Ilyen Mana Bucur emberként is.
2018-10-06: Életutak - :

Ferencz Imre: Emlékek kútja (részlet)