– Hogyan kezdődött a versírás?
– Verspróbálkozásaimra középiskolás koromban Székely Jánostól kaptam biztatást. Lázár László (Lazics) közölt tőlem az Ifjúmunkásban, Szőcs Kálmán a Vörös Zászlóban, és az Utunkban is jelentek meg verseim… Valahol a második és a harmadik Forrás-nemzedék között feszengtem, szorultam fába, mint a szú... Késettséget, lemaradottságot éreztem akkoriban. Kászonból Csíkszentmártonon át jutottam el Csíkszeredáig, s mert középiskolai tanulmányaimat látogatás nélküli tagozaton végeztem, fiatalon nem kerül(het)tem olyan közegbe, amely fontos egy kezdő versfaragó számára.
– Mi következett érettségi után?
– A marosvásárhelyi egészségügyi technikum gyógyszerészeti szakára jelentkeztem. Az elgondolás inkább a szülők felől jött: két év hamar eltelik, s máris otthon, fehér köpenyes úriember lehetek a helyi patikában, nem kell ganét hányni... Szerencsémre a technikumba nem vettek fel, ezért két év múlva a kászoni patika ajtaja fölött nem nekem szólt a csengő.
– Mikor lett újságíró?
– 1972-ben. Eleinte Hargitafürdőről ingáztam be, de tél derekán beköltöztünk Csíksomlyóra, a Mária lábához, albérletbe. Feleségem a városban kapott állást; a tanügyet felcserélte tisztviselői munkakörre. Megfogtuk az Isten lábát! Adtak egy aragázpalackot, mert a gáz még nem volt bevezetve. Sikeresnek éreztem magam, ment a munka, de közben következtek a vizsgaidőszakok Marosvásárhelyen a pedagógiai főiskolán, amely a látogatás nélkülin nem három, hanem négy évet kért.
Közben 1974-ben a Hargita napilapból hetilap lett, s néhány embert leépítettek, köztük engem is. Jó alkalom volt, hogy a szerkesztőséget megtisztítsák azoktól, akik korábban feketelistára kerültek. Teljesen felszámolták a művelődési rovatot, bár voltak ott könyves költők is (Miklós László, Ferenczes István). Őket is menesztették.
Alakult egy bizottság, és két hétig hívogattak, hogy helyezzenek el valahová. Türelmetlenek voltak, küldözgettek ide-oda. Engem először a kötöttárugyárhoz irányítottak tanulmányi felelősnek, de a poszt már foglalt volt, zavarba jöttek, igyekeztek tenni róla, hogy pár napi téblábolás után önként elhúzzak… Így lettem beszerző a megyei szőlő- és borértékesítő vállalatnál, ahol az előző években valakik börtönbe kerültek. Ott valóban akadt egy betöltetlen állás. Három hónapig voltam beszerző: Brassóból szűrőpapírt hoztam, Bukarestből dugót és eszenciákat. A vállalatnak ehhez nem volt járműve; vasúti poggyászként, bonyolult körülmények között juttattam el Csíkszeredába az anyagot. Én voltam a rakodómunkás is. Eközben a vállalat igazgatója egy fekete Volgával száguldozott… Amikor beadtam felmondásomat, utolsó nap elküldött Marosvásárhelyre, hogy a cukorgyártól vételezzek egy tonna cukrot, és ott helyezzem el megőrzésre. Mindez teljesen felesleges művelet volt, kitolás.
– Később mégis visszatért a laphoz…
– Visszamentem a laphoz, mert előnyt jelentett ez a státus: én kérdeztem meg azokat, akik a kirúgott újságíróba kezdték beletörölni lábukat. Verseket írtam, első könyvemet Csiki László szerkesztette. Közben elvégeztem a Pedagógiai Főiskolát, de azt mondták: ez nem elég az újságíráshoz, egyetem kell! Beiratkoztam a bukaresti egyetem hungarológia szakára. Jártam vizsgázni, de fizetés nélküli szabadságot kellett kérnem. Eközben mások munkaidőben végezték a pártegyetemen az újságíróit. Elhatároztam, hogy oda is felvételizek, és félbehagyom az állami egyetemet… Biztos voltam, hogy felvesznek, mert nem érettségivel jelentkeztem, főiskolai diplomát tehettem a dossziéba… Mit ad Isten, nem vettek fel, mondván, hogy a következő jelentkezéskor készüljek fel jobban… Szóltam, ne nézzenek hülyének, mondják meg tisztán, ha az összetétel miatt nincs hely… Akkor az állami egyetemre, amelyet félbeszakítottam, küldtem egy orvosi igazolást, és a következő alkalommal ismét felvételiztem az újságírói szakra… Történt, hogy visszaírtak az államira, és a pártegyetemre is felvettek… Volt annyi ambícióm, hogy mind a két egyetemet párhuzamosan elvégeztem a 80-as évek elején, meglehetős jó eredménnyel.
– Kikkel ismerkedett meg Bukarestben, akikre ma is emlékszik?
– A pártegyetemen megismerkedtem más lapoknál dolgozó kollégákkal, jöttem-mentem, kiállításokat néztem, szerkesztőségekben jártam… Voltam Szemlér Ferenc lakásán, ahol Piroska néni, az özvegye beengedett a költő dolgozószobájába. Ott jegyzeteltem, mert az ő költészetéről írtam államvizsga-dolgozatot. Két egyetem után, pár év múlva visszatapsoltak egy kétéves egyetem utáni képzésre. Ismét kellett vizsgázni, dolgozatot írni. Akkor a pártegyetemen egyik tanár azt rebesgette: elvtársak, itt két év múlva egy új Európa lesz! Gorbacsovot és Grósz Károlyt emlegette… De mielőtt ez bekövetkezett volna, 1986 december végén elküldtek a Szovjetunióba, a testvéri Novgorod tartományba. Emlékezetes utazás volt; már érezni lehetett a glasznoszty és a peresztrojka friss szelét… ’89 után írtam is néhány verset akkor szerzett élményeimről, nemrég meg is jelentek az Emlékek kútja című ciklusban.
– Jött tehát a ’89-es változás. Hogyan kezdődött az írott sajtó demokratizálódása?
– A rendszerváltás után az első dolog az volt, hogy nyilvánosságot kellett adni az embereknek a lapban. Ha nem jelent meg valakinek a véleménye, mindjárt üvöltött: megint cenzúra van, takarodjanak a kommunisták, és adják át helyüket az új idők tehetséges dalnokainak… Megírtam: szívesen átadom írógépemet és székemet is az első jelentkezőnek. Vártam, de senki sem jött. Csak távolról csaholtak néhányan… Amit fontosnak találtam az élet alakulásáról, a változásról, az emberekről, a kollektív gazdaságok felbomlását követő földtörvény alkalmazásáról, kezdeti káoszról stb., heti rendszerességgel megírtam, nem hiányzott a lírai hangvétel sem, és ezekből az írásokból az évek során könyvek lettek, dokumentálják a korszakot – de engem is…
– Volt kedve verset írni ezekben a „prózai” időkben?
– Igen, ismét kezdtem verset írni, amit elküldtem Bogdán Lacinak az akkor még megjelenő A Héthez. 1995-ben második verseskönyvemhez, a Gyalogszekérhez ő írt ajánlást. Ez a könyv inkább vigasz volt, mint öröm, s az elkövetkező években részben behoztam a lemaradást, illetve utolértem magam, vállalni tudtam a magam világát, megírtam azt, ami fáj, és ami kikívánkozott belőlem... György Attila az Erdélyi Naplóban méltatta: „A Gyalogszekér nem nagy és látványos könyv: egyszerűen csak szép, kívül-belül, amit jólesik kézbe venni, olvasni és érezni: verset olvasunk. Verseket, amelyek nem akarnak többnek látszani önmaguknál, nincsenek cicomázva, és olyan őszinték, amilyen csak ünnepeken, pohár bor mellett lehet az ember...”
– Mi történik, ha az újságíró mellett „lemarad” a költő?
– Előfordul, hogy az újságpapír „elapasztja” a költői vénát, vagyis a költő felszívódik… Arra is volt példa, hogy mindkét foglalkozást eredményesen űzte valaki, például Ady. Az én esetemben bizonyságot nyert, hogy 2008-ban, amikor hatvanévesen visszavonultam, a versírás előtérbe került. Az eltelt tíz év alatt hat verseskönyvem jelent meg, beleszámítva a két gyermekverskötetet is. Nem beszélve arról, hogy jelenleg két könyvem vár kiadásra. Végül is későre értem be – ha egyáltalán beértem –, de az biztos, még nem estem le a fáról…
Az én belső világom és a külső világ találkozása talán mostanra volt időzítve, idősebb koromban váltam termékennyé, amikor papírforma szerint már kimentem „garanciából”.
Persze, e termékenység akkor következett be, amikor a vers piacán nagy a kínálat és kicsi a kereslet. Van a csíkszeredai parkban egy házikó, egy vitrin – oda teszik be a feleslegessé vált könyveket. Láttam ott Kosztolányit, Dsidát, Radnótit, Csehovot stb. Arrébb feleslegessé vált ruhadarabokat akasztanak fel két fenyőfa között a szegények számára. Szabédi írta: ő is előfordult néha a kidobott könyvek szerzői közt – másodkézből kaptunk Istent és hóvirágot.
– Tíz éve nyugdíjas. Mivel foglalkozik szabad idejében?
– A publicisztika és a költészet mellett érdekelt a szobrászat, műkedvelőként időnként faragtam, faragok. A líceumban Marthy István osztályfőnököm a Szervátiuszokról beszélt, nagy hatással voltak rám, és elkezdtem faragni.
Egyébként a versírás és a szobrászat valahol a mélyben közel áll egymáshoz. Megfogalmazásomban: a vers nyelvből faragott-formált szobor.
A versírásnak és a szobrászkodásnak köze van egymáshoz, de maradjunk inkább annál, hogy nekem mindkettőhöz közöm van. Persze nálam a vers áll előtérben. Hatvanadik születésnapomra rendeztem egy kiállítást a csíkszeredai Golden Galleryben. Idén, a hetvenedik születésnapomra is szándékomban áll egy kiállítást összehozni, anélkül, hogy zavart keltenék a képzőművészeti életben. Egyébként Michelangelo írta versben: Nincs a világnak olyan szobra / melyet ne rejtene minden márvány kocka / önnön feleslegébe…Természetesen elmondhatjuk, hogy nincs olyan nyelv, amely ne rejtené magában a meg nem született költő meg nem írt versét.
SZÉKELY FERENC
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
