Hát arra jött kisvártatva egy vitéz. Őt kérte meg öregapó, hogy elolvassa. A vitéz el is vette a levelet, forgatja-tartogatja, és ahogy a sorokat böngészi, hirtelen keserves sírásra fakad. Nagy aggodalommal kezdte faggatni öregapó a vitézt:
– Hős harcos, mi áll a levélben? Csak nem valami rossz hír hozója? Mondd meg inkább, ha valami baj érte a fiamat; csak ne sírj. Hiszen félelmemben már azt sem tudom, hogy hová legyek! Hagyd abba a sírást, hős harcos, mondd hamar, mi történt!
Hanem a vitéz nem nagyon hallgatott arra, hogy mit motyog az öreg, csak állt és pityergett tovább. Most már bizonyos volt felőle a jó öreg, hogy szörnyű baj érhette a fiát, és bánatában maga is ríva fakadt.
Épp akkor járt arra egy vásáros teli puttonyával a hátán: agyagfazekat árult. Hogy látja a két pityergőt az út szélén álldogálni, leteszi a puttonyát, maga is odaáll harmadiknak, és éktelen panaszos bőgésbe fog.
Egy arra járó vándort szörnyen furdalt a kíváncsiság, hogy mit álldogálnak azok hárman és bőgnek az út szélén; oda is lépett a vásároshoz, hogy megtudakolná a nagy szomorúság okát.
A vásáros így felelt:
– Esztendeje már, hogy keresztül-kasul barangolom ezt az országot és árulom fazekaimat, hogy egy kis pénzmagra tegyek szert. Nem egyszer volt már, hogy a sírás környékezett, de sose volt rá időm, mert mindig a portéka meg a vásár járt az eszemben. Most, hogy erre elhaladtam, és láttam ezt a két pityergőt, eszembe jutott minden, gondoltam, pótolom a mulasztottakat, és legalább ez egyszer istenigazában kisírom magam.
A vándor erre az öregapót is megkérdezte, mi a bánata.
– Hogyne sírnék, hogyne rínék – felelte az öreg –, amikor éppen most kaptam levelet a fiamtól messze idegenből, és megkértem ezt a vitéz harcost, hogy olvassa el nekem; de anélkül, hogy egy árva mukkot elárult volna belőle, keserves könnyekre fakadt, amiből mi másra gondolhatnék, minthogy fiamat valami szerencsétlenség érte vagy valami csapás: ezért sírok, ez az én bánatom.
Ennek hallatára a vándor a vitézhez fordult, hogy mondja el, ugyan hát mi szomorút is tartalmaz az a levél. De a vitéz csak a fejét rázta egyre:
– Ó, nyájas vándor! Váltig szégyellem, de ahhoz én szörnyen tudatlan vagyok. Gyermekkorom óta soha egy könyv nem volt a kezemben, és most, hogy már egy közönséges levelet se tudok elolvasni, sírva fakadtam keserűségemben; de késő bánat, késő töredelem! Miért is nem palléroztam az eszemet addig, amíg annyi alkalmam volt rá, és amíg itt volt az ideje?!