Hol volt, hol nem volt, élt egyszer valahol egy szegény öregember. Egyszer elment az erdőbe fát vágni. Ahogy az erdőn keresztül megy, mendegél, nem tudni, honnan, hangokat hall, s mindegyre csak azt hallja: „Megtartsuk? Elszórjuk? Megtartsuk? Elszórjuk?” S hogy ez a kiáltozás csak nem akart abbamaradni, ráfelelt az öreg:
– Tartsátok meg, amit meg akartok tartani; amit pedig el akartok szórni, szórjátok el!
Hát zuhogott is nyomban a fák koronájáról, hullott a kicsi és nagy aranypénz, mint a hervadt falevél. Rázáporozott az öregapó hátára. Úgy megtelt vele a puttonya, hogy alig győzte hazavinni; sietett is vele. Odahaza azután ledobta súlyos terhét a hátáról, és a feleségével úgy bámulta mindegyre a tömérdek aranyat: nem is akarta elhinni, hogy ilyen gazdag lett egyszerre.
Meghallotta a gonosz, irigy szomszéd, és elhatározta, hogy ő is meggazdagodik ugyanezen a módon. A következő napon kiment az erdőbe, és ő is hallhatta a hangokat mindenfelől: „Megtartsuk? Elszórjuk?” Ugyancsak megörült neki, tüstént ráfelelte:
– Tartsátok meg, amit meg akartok tartani; amit pedig el akartok szórni, szórjátok el!
Hát zuhogott is ízibe minden fa koronájáról, de nem ám arany, úgy, mint tegnap, hanem értéktelen, nyers, nyúlós-ragadós fenyőgyanta: ez azután úgy elborította az irigy öregembert, hogy súlyával majd agyonnyomta. Csak nagy üggyel-bajjal vonszolta magát a kunyhójáig, és bekiáltott a feleségének:
– Hamar, asszony! Elő a fáklyával! Nézd már meg, micsoda tömérdek kincset hozok!
Futott is az öregasszony a fáklyával, de ha a szemét kinézte volna, akkor se látott sem aranyat, sem ezüstöt a férjén. Ahogy nézi, vizsgálgatja, közel hajolt a fáklya lángjával a gyantához, az meg tüzet fogott, és egy szempillantás alatt pernyévé és hamuvá égett minden: az öreg is, a felesége is, a kunyhó is.
Fordította: Határ Győző
