Amiképpen Radu Afrim előadását erőteljes évadindítónak éreztük Sepsiszentgyörgyön, ugyanúgy nagyon fontos produkcióval nyitotta új évadát a Kézdivásárhelyi Városi Színház is, melyet Jordi Galcerán A Grönholm-módszer című darabjából Barabás Árpád rendezett. A székelyudvarhelyi színháztól érkezett színész-rendező korábbi kézdivásárhelyi munkája, a Művészet már jelezhette számunkra, hogy ez az előadás sem lesz érdektelen, mégsem gondoltuk volna, hogy újra ennyire meglephet bennünket ez a kis társulat.
Szándékos a társulat kifejezés, annak ellenére, hogy a kézdivásárhelyi színháznak köztudottan nincsenek alkalmazott saját színészei, ugyanis azok a művészek – Kolcsár József, az intézmény igazgatója, Lung László Zsolt, a Vigadó Művelődési Ház igazgatója, és Kiss László, a Budapestről Székelykeresztúr mellé költözött szabadúszó színész –, akik általában rendelkezésre állnak a kézdivásárhelyi produkciókhoz, olyan sajátos színházi nyelven kezdtek el beszélni, mely közérthető a helyi közönség számára, de közben a kortárs színház szempontjából is figyelemre méltó. Ők alkotják A Grönholm-módszer szereposztását is, Márdirosz Ágnessel kiegészülve, aki a Csíki Játékszín társulatának tagja, de lehetőségeihez mérten a Városi Színház csapatát is erősíteni szokta.
Barabás Árpád ezúttal sem törekedett nagy egyéni teljesítményre, nem próbált nagyobbat markolni, mint ami a színészet eszközeivel kibányászható ebből a szövegből, de azt maradéktalanul megragadta. Erős, tiszta, őszinte emberi pillanatokat láttunk a színpadon, feszültek a replikák, semmi sem tűnt erőltetettnek a szöveghez képest, pedig egy-két hiba is belefért volna, hisz – amint a történet végén kiderült – sokszor csak „játszottak” a szereplők céljaik elérése érdekében. Igazi „színház a színházban” történetet láthattunk, ahol még a néző sem tudta pontosan, hogy mi az igazság. Jordi Galcerán kiváló szövege nagyszerű játéklehetőségeket kínált a színészeknek, ők pedig éltek ezekkel, könnyedén nyitva meg bennünk azokat a belső tereket, ahol a játék valósággá, az események jelenvalóvá válnak, ahol minden szó igaz, és mi is ott vagyunk ebben a végtelen bizonytalanságban, mely maga az élet. A szereplőkkel együtt újabb és újabb forgatókönyveket építünk fel, meghatódunk a személyes vallomásokon, aztán szédülten eszmélünk rá, hogy bizony rászedtek bennünket, nemcsak az író, hanem a színészek is, mert a szerepjátékok habkönnyű álcája mögött olyan mélységekbe hurcoltak, ahol láthatóvá vált az emberlét meztelen igazsága.
Egyszerű mondatok, őszintén, pontosan; kristálytiszta képlet, akár a Művészet esetében. A szereplők közül hol egyiknek, hol másiknak drukkolunk, és közben megdöbbenve állapítjuk meg, hogy mindig annak van igaza, aki megszólal. Végtelenül kiegyensúlyozott a küzdelem, és öröm látni, hogy miközben a szereplők egymás ellen játszanak, a színészek hogyan erősítik egymást. Nem véletlen, hogy a rendező színész is, ebből a nézőpontból látja a legjobban a világot. Tökéletesen érzi, hogy miből mennyit és hogyan kell elmondani szavakkal és szavak nélkül ahhoz, hogy mindenben, amit megmutat, a lehető legtermészetesebb módon lüktessen az élet. Látszólag egyszerű feladat, de Shakespeare óta ez a legnemesebb célja a színjátéknak, és valójában ez a legnagyobb kihívás egy művésznek: tükröt tartani a természetnek. Ha ez sikerül, a néző nem fogja hiányolni az előadásból a színes díszleteket, jelmezeket, virágesőt, sejtelmesen megvilágított nyuszifejeket...
Itt pedig pontosan ez történt: érzékszerveink helyett a lelkünket, embervoltunkat, társadalmi érzékenységünket szólították meg az alkotók. Gyönyörködtünk a játékban, de megundorodunk a világtól, amelyben élünk, amelyben már semmi sem szent.
Nevettünk a pénz tragédiáján, mely minden emberi érzést kiszorított már belőlünk. Vártuk, hogy az első jelölttel méltósággal elhagyhassuk a megaláztatások színhelyét, de végigkínlódtuk a harcot az utolsó jelölttel is. Aztán jött a hideg zuhany, majd az ítélet, és miközben meglepődést, csalódottságot, lemondást, dühöt, elszántságot, és még ki tudja, mi mindent felfedezhettünk a szereplő arcán, mintegy tükörben láttuk saját kiszolgáltatottságunkat. Csak állt ott szótlanul, mi pedig nyeltük a gombócokat, és hálásak voltunk Kolcsár Józsefnek ezért a pillanatért... Igen, ez a tapogatózás, számítás jelenti a világunkat, amelyben készek vagyunk bármit bevállalni a győzelemért, pedig semmit sem értünk, és valójában nem is rajtunk múlik az életünk minősége...
Egyszerű, de látványos díszlet, jelmezek. Látható és láthatatlan falak között egy asztal, négy szék, négy pohár víz és négy öltönyös menedzserjelölt. Emberek, akik mindenre készek, hogy elnyerjék a jól fizető munkahelyet. Egy olyan színház előadása, ahol folyamatosan összevonnak állásokat, mert lassan lehetetlen olyan embereket találni, akik ennyi pénzért elvégeznék ezeket a feladatokat. A bemutató végén egy fejfájás elleni gyógyszert kért a hangosító, aki közönségszervező, művészeti titkár és rendező is egyben. Elismeréssel nyújtottam át neki.
