– No, melyiktek él már? Amelyik él, zörgessen.
Egyszer csak megkoppant az egyik tojás. Gyönge kopogtatás hallatszik belőle. Kácsa anyó behorpasztotta az orrával a tojást, hát kibukkan ám egy kis sárga ostoba fejecske a tojásból, és azt mondja vékony gyerekhangon:
– Sáp, sáp.
Ami bizonyosan annyit tesz:
– Jó reggelt kívánok.
Kácsa anyó visszafelel erre vastag öreg hangon:
– Sáp, sáp.
Ami meg valószínűleg annyit jelent:
– Isten hozott! Bújj csak elő!
A kiskacsa előkecmereg a tojásból ügyetlenül, ostobán. A nagy kacsa meg fölemeli a szárnyát, és azt mondja:
– Bújj csak ide! Itt jó meleg van.
Persze, ezt is sáp szóval mondta. A kacsanyelv csak ebből az egy szóból áll, de ezzel ők mindent meg tudnak mondani.
Aztán még aznap előbújt valamennyi.
Olyan sárgák voltak, mint a tojás sárgája és olyan gyöngék, hogy alig tudtak a lábukon állni. Kácsa anyó akkor nagyot kiáltott a konyha felé:
– Sáp, sáp!
Ott meghallották. Hamar vizes korpát meg vágott csalánt hintettek a szakajtó kosár elé, és kirakták a kiskacsákat. Azok eleinte kedves butasággal néztek a vizes korpára: nem tudták, mire való. De Kácsa anyó megint sápogott nekik, s megmutatta, hogyan kell felnyitni azt a kis lapátforma kacsaszájat, és hogyan kell belevetni a vizes korpát.
No, belaktak ott mindjárt úgy, hogy félreállott a bögyük is a vizes korpától. Hanem akkor nagy sírás következett az evés után:
– Mi bajotok van? – kérdezte az öreg Kácsa.
– Szomjasak vagyunk – felelték az aprók.
Akkor az öreg Kácsa a vizes tányérhoz billegett, és ivott.
– Így igyatok.
A kiskacsák bámulva nézték, hogyan kell inni. Nem nehéz az, csak bele kell dugni a kis lapátot, aztán fölnézni a gerendára: a víz leszalad a gégén.
Mikor ezt elvégezték, az öreg Kácsa azt mondta nekik:
– Aludjunk, gyerekek.
A szárnya alá szedte őket. Az egyik olyan ostoba volt, hogy csak a fejét dugta be anyja tollai közé, azt gondolta, hogy egészen benne van.
– Jaj, de ügyetlen vagy! – mondotta az öreg Kácsa. Azzal betol­ta az orrával maga alá azt is.
Alvás után már olyan erősek voltak a kiskacsák, hogy valamennyien tudtak járni. Ott illegtek-billegtek az anyjuk mellett. Egyik-másik még lerogyott, vagy felfordult, és az ég felé kapálódzott a lábával, de félnapi gyakorlás után már valamennyi jól tudta rakni a lábát.
A vizes tányér különösen tetszett nekik. Belement volna mind a kilenc egyszerre, ha belefért volna.
– Fürödjünk – mondották az anyjuknak.
– Megálljatok – felelte az anyjuk –, majd egy-két hét múlva elvezetlek benneteket a tóra. Az nagy víz. Nagyobb, mint az egész szoba, még az udvarnál is nagyobb. Abban aztán fürödhettek akár egész nap is.
A kiskacsák türelmetlenül várták ezt a napot.
Végre egy szép enyhe napon megindult velük. Ő már tudta a járást. Ment, ballagott, egyenesen le a tóhoz.
Amint a kiskacsák meglátták a tavat, nagy örömmel kiáltozták:
– Mekkora víz! Milyen nagy víz ez!
Rohantak a partról, de úgy rohantak lefelé, hogy egyik-másik hatot is bukfencezett.
– Megálljatok! – kiáltott az öreg Kácsa –, majd én megyek elől.
De már akkor a kis kacsák mind ott úszkáltak a vízben. Le-lebuktak, nagyokat ittak. Most is ott vannak, ha még haza nem mentek.